Dark Salvation! 2

És itt is lenne a második rész. :D Bár nem igazán reagáltatok az elsőre be kell ismernem, hogy egészen a szívemhez nőtt ez a minisztori már most. :) Szóval remélem azért egy icipicit a ti tetszéseteket is elnyeri majd.

Dark Salvation!

2.rész

Eközben a konyhában.

A konyhában maradt három férfi percekig csendben emésztgette a történteket. Nathaniel még mindíg nem volt hajlandó elhinni, hogy Kim végül mégis eljött. Nem számított rá, hogy valóban hisz neki Lucy-val kapcsolatban, arra pedig végképp nem, hogy hajlandó lenne segíteni, hiszen az elmúlt pár évben szándékosan menekült előle. Tudta, hogy így van, hiszen akárhányszor a lány nyomára akart bukkanni, annak mindíg sikerült kicsúsznia a karmai közül. Végül Eric zavarta meg az idilli némaságot avval, hogy jelentőségteljesen Max-ra nézett. Max tudta, hogy mit akar tőle Eric, és készségesen hozzá is látott a feladat elvégzéséhez, hiszen őt is felettébb érdekelte, hogy milyen céllal is van itt a lány. Szemeit lehunyva elmélyülten próbálta kizárni a szobában tartózkodókat gondolataiból, és csak a lányéira koncentrált. De a várt gondolatok helyett csupán egy falra lelt, amelyen egy kis tábla kapott helyet a "Ne zavarj" felirattal. Arcán egy aprócska mosoly suhant át, hiszen elég régóta nem találkozott senkivel, aki ki tudta volna zárni a gondolataiból. A következő pillanatban pedig mosolya kiszélesedett, hiszen felcsendült a fejében a lány hangja. Közölte vele, hogy megköszönné, ha kiszállna a fejéből. 

- Én bírom a csajt. - Jelentette ki amint felfogta, hogy hiába is próbál, nem fog bejutni a fejébe. Bár evvel egy újabb puzzle darabot illeszthetett a helyére, mivel csak kevesek lehetnek képesek arra, hogy így kizárják.

- Fejtsd ki kérlek bővebben, hogy mit értesz az alatt, hogy bírod. - Sziszegte oda neki Nathan dühösen. 

- Nyugi van kistigris. - Mosolygott rá Max kivillantva fogait. - Világos, hogy Te tartasz igényt rá. De attól még bírom. Ritkán találkozom olyannal, aki megpróbál kizárni. És még ritkább az olyan, akinek sikerül is. - Utolsó mondatát Eric-hez intézte, aki felfogta, hogy mire is akar evvel utalni. A férfi továbbra is csendben maradt, de nyugalmatlansága tapintható volt. Mikor végül megszólalt hangja keményen és ellentmondást nem tűrően csengett. 

- Nem maradhat. - Nézett jelentőségteljesen Nathan szemébe.

- Kérlek fontold meg a döntésed. - Válaszolt neki Nathan.

-          Mégis mi a fene folyik itt Nathan? Ki ez a lány? – Nézett kérdőn barátjára Eric.  Mikor az még percekkel később is csak némán meredt maga elé, elvesztette a türelmét.  – A mi feladatunk megvédeni Lucyt erre a nyakunkra hozol egy idegent, aki bár vámpírnak néz ki ver a szíve, és az ereje olyan jelentéktelen, hogy nem is lehet érezni. Már ha egyáltalán van neki. – Gúnyos mosoly suhant át az arcán, mielőtt folytatta volna. – Nem tudom, hogy mi a szándékod avval, hogy idehívtad, de nem maradhat.

-          Nézd Eric. – Szólalt meg végre Nathan. Hangja magabiztosan csengett, és tudta, hogy most meggyőző érveket kell felsorakoztatnia, különben barátja nem egyezik bele a lány maradásába. – Mióta is vagyunk barátok? – Tette fel a kérdést, amivel megdöbbentette a másik két vámpírt.

-          Átváltozásunk óta. – Válaszolta zavartan a férfi. Nem értette, hogy barátja mit akar evvel elérni.

-          Pontosan. Elég régóta ahhoz, hogy tudd, bízhatsz bennem. Tudom, hogy hajlamos vagyok a komolytalanságra, de azt hiszem mondhatjuk azt is, hogy ha tényleg szükség volt rám, akkor meg tudtam emberelni magam. Lucy biztonsága nekem is fontos, és alig van ember, vagy éppen vámpír, aki mellett nagyobb biztonságban lenne. Kimnek valóban dobog a szíve, mivel félvér. – Itt tartott egy kis szünetet, hogy a helyiségben tartózkodó másik két vámpír megemészthesse a hallottakat. És valójában neki is kellett egy kis idő, hogy átgondolja a dolgokat. Eddig is gyanakodott rá, hogy annak, hogy nem tud a lány nyomára bukkanni komoly oka van, de most, hogy ez az ok világossá vált számára beleborzongott még a gondolatba is. Hisz annak, hogy Max nem tud a gondolataiban olvasni csak két oka lehetett. Vagy nem voltak gondolatai, vagy megtanulta elzárni őket. Nathaniel természetesen a második verzióra voksolt, ami még jobban elborzasztotta. Hisz csak egy hely van, ahol elég kemény a „kiképzés” ahhoz, hogy ilyenekre képes legyen. Az pedig az árnyak úgynevezett „nevelőtábora”. Ez az a hely, amit épeszű vámpír próbál elkerülni. Bár csak kisebb bűnt elkövetők kerülnek be az árnyszakaszokba, mégis, aki ide kerül inkább választaná a Fort Nox-ot állandó lakhelyéül, mint hogy 3 évet lehúzzon árnyként.  Ennyi volt a „kötelező szolgálati idő”, amit kevés vámpír él túl sértetlenül.  A jelek szerint Kim már jóval túllépte ezt az időt, és ez csak alátámasztja azt az elképzelését, hogy Kim önként állt közéjük.  Nathan-nek vegyes érzelmei voltak evvel kapcsolatban. -Mert bár fájt neki a tudat, hogy valószínűleg miatta csatlakozott hozzájuk, azér egy cseppnyi büszkeséget is érzett, amiért a lánynak ilyen képességei voltak.

-          - Ezt még te sem gondolhatod kmolyan. Egy félvér? És hogy lenne már biztonságban mellette? Hiszen csekély erővel rendelkezik. – Eric hangja kétkedő volt. Nem igazán értette, hogy mire gondolt Nathan, mikor idehívta a lányt. Miben segíthetne Ő nekik?

-          Valóban így lenne? – Húzta fel sértetten a szemölökét. Valamiért bántotta, hogy Eric ennyire lenézi a lányt.

-          És itt jön képbe a másik dolog. Csak egy oka lehet annak, hogy Max nem tudott olvasni a gondolataiban. …

-      Valójában kettő. - Szakította félbe Max.

-          Max!- Szólt rá erélyesen Eric.

-          Jólvan na. De ha egyszer tényleg?! Hisz fennállhat annak a veszélye is, hogy nincsenek is gondolatai, amiket láthatnák. – Kuncogott fel, amire két újabb figyelmeztető mordulást kapott. Egyet Erictől, a másikat pedig Nathantól. – Azthiszem ez a beszélgetés nekem nem tetszik, úgyhogy amondó vagyok, hogy magatokra hagylak titeket, had civakodjatok kettesben. – Mosolygott rájuk angyalian Max, majd kifelé indult.  – Míg sikerül dűlőre jutnotok, addig kimegyek a hátsókertbe Lucy-val. –Alig, hogy kimondta megtorpant, hisz szemet szúrt neki valami. Vagyis éppen valaminek a hiánya.  Ugyan ebben a pillanatban Eric háta is megfeszült, hisz Ő is észrevette azt, amit Max. Nathaniel továbbra is csak nyugodtan álldigált, viszont mikor Eric szélsebesen a nappali felé indult, Ő is a nyomába eredt. Nem kockáztathatta, hogy Eric esetleg újra Kim-re támad. Nem a lányt féltette, sokkal inkább Eric-et tőle. Mert bár barátja rettenthetetlen, és piszok erős volt, nem érhetett fel Kim erejéhez, amit jelenleg valószínűleg blokkolt.  Viszont a nappaliba érve nem várt látvány fogadta őket. Kim a lábait felhúzva aludt a kanapén, Lucy-val az ölében. Mind a hárman döbbenten nézték a békésen szunyókáló párost.

-          Most már talán belátod, hogy Kim nem jelent veszélyt Lucy számára. – Mormolta Nathan, miközben felkapta a kanapé mellett heverő plédet, és rájuk terítette, mindezt egy szempillantás alatt.

Kim.

Mély álomtalan álmomba valami furcsa érzés elegyedett. Alvás közben sem kacsoltam ki „receptoraimat” és ez tette lehetővé, hogy megérezzem az idegen jelenlétét, még mielőtt bárki más felfedezhette volna. Tudtam, hogy nem a házban tartózkodó vámpírokhoz tartozik, mivel aurája sötéten villogott, és áradt belőle a rosszindulat. Egy szempillantás alatt kipattantak a szemeim, és három meglepett tekintettel találkoztak. Tudtam, hogy ők még nem fedezték fel a jövevényt, hiszen akkor valószínűleg nem velem lettek volna elfoglalva, ezért is vált sürgetővé a tettvágyam. Felismertem az aurát, ami az ismeretlenhez tartozott. Munkám során nem egyszer találkoztam vele.

-          Max ugye? – Néztem a rozsdavörös hajú, alig 20-nak kinéző vámpírra, aki meglepetten pislogott vissza rám.

-          Pontosan. –Válaszolta, majd gyanakvóan végigmért.

-          Megtennéd, hogy felviszed Lucy-t a szobájába? – Néztem rá jelentőségteljesen. – És ha már itt tartunk, maradj is ott vele.

-          Miért gondolod úgy, hogy parancsolgathatsz a házamban? – Csattant Eric éles hangja. Szemeit összeszűkítve figyelt miközben próbáltam kikecmeregni Lucy alól.

-          Bocsáss meg, ha a hanghordozásom arra utalt, hogy parancs volt. Csupán egy kérésnek szántam, a biztonsága érdekében. – Álltam a tekintetét. Eric még jobban összehúzta szemeit, miközben kereste a megfelelő szavakat, amikkel visszavághat. De a sértések helyett, amik valószínűleg a fejében kavarogtak, csak egy kérdést tett fel.

-          Miből, gondolod, hogy veszélyben lenne? – Hangja merő gúny volt, de úgy döntöttem, hogy a jelen helyzetben eltekintek a sértődöttségtől. Ehelyett amint sikerült talpra állnom az ajtó felé indultam. Nem éreztem szükségét, hogy részletezzem neki a dolgot. Hisz percek kérdése, hogy Ő is megérezze Buzz erejét.

-          Kimberly Mower! Azonnal magyarázd meg, hogy mi ez az egész. – Csattant Nathaniel atyáskodó hangja. Bár legszívesebben lekevertem volna neki egyet, nem tagadhattam, hogy jól esett az aggódása. Vállam felett hátranézve megejtettem felé egy angyali mosolyt.

-          Csak üdvözlök egy régi barátot. Te pedig kérlek teljesítsd a kérésemet. – Néztem Max-re, a kérés szót direkt kihangsúlyozva.  Nem tudom minek volt köszönhető, de Max egy pillanat múlva Lucy mellett termett, majd óvatosan a karjaiba vette, és az emelet felé indult vele. Az, hogy eközben Eric és Nathan mit csinált, már rejtve maradt előlem, hisz gyors iramban elhagytam a házat, mert Buzz egyre közelebb ért.  A házból kiérve megálltam a hátsó udvar közepén, és a levegőbe szimatolva próbáltam bemérni, hogy pontosan honnan érkezik. Mivel a szél felkavarta az illatokat, ezért ez a módszer nem bizonyult megfelelőnek, éppen ezért tértem át egy jóval hatásosabbra. Lábaimat összekulcsolva ültem le a fűre. Testrészeimet ellazítva zártam ki minden zavaró tényezőt az elmémből, hogy csakis Buzz aurájára összpontosítsak.  Tudtam, hogy egyedül jön, ezért engedtem meg magamnak, hogy rajta kívül mindent kizárjak. Másodpercekkel később már épp sikerrel jártam volna, mikor egy hang kizökkentett.

-          Mégis mi a jó fenét csinálsz? – Kérdezte Eric, miközben döbbenten meredt rám, mintha egy elmebeteget venne épp szemügyre.

-          Csss. – Tettem a szám elé a kezem, majd visszahelyezkedtem eredeti pozíciómba. Újabb másodpercek múlva, míg a döbbenet elnémította Eric-et sikerül bemérnem Buzz-t. Északról közelített, méghozzá elég gyorsan.  – Lépj jobbra párat. – Szóltam oda Ericnek nyugodtan, miközben feltápászkodtam a földről.

-          Mi van? – Kérdezte egy újabb döbbetn pillantással. Azthiszem már tényleg hibbantnak gondolt, és én cseppet sem siettem el a dolgot, hogy meggyőzzem az ellenkezőjéről. Most volt fontosabb dolgunk is. Amilyen iramban Buzz halad, Eric már csak akkor fogja észrevenni, mikor becsapódik, pontosan oda, ahol áll. Tekintve, hogy ez másodpercek múlva be fog következni egy szempillantás alatt mellette termettem, arrébb löktem, majd én is elugrottam. Még pont időben, mert amint lábam földet ért, már meg is érkezett a vendégünk.  A földet érése után több dolog is történt egyszerre. Ruhámat leporolva vártam, hogy elkezdődjön a harc. MErt hogy ezt a szitut nem oldjuk meg bunyó nélkül az tuti. Ezzel egy időben Buzz elmosolyodott, miközben álló helyzetbe tornázta magát, Eric pedig döbbenten, de elszántan állt vele szemben.

- Nocsak, nocsak, nocsak... Kimberly Mower. Ismertebb nevén a Kaszás. Mégis mi hozott egy magadfajtát egy ilyen helyre? - Mért végig Buzz, majd tekintetét Eric-re vezette. - Hmm. Csak nem behálózott a kis boszorka? Én a helyedben vigyáznék vele. Bár ártatlannak tűnik, piszokul sok gondot tud okozni az embernek. - Mondta, majd élesen felnevetett. De ez a fajta nevetés nem a megszokott volt. Nem az, ami melegséget ébreszt az ember szívében, vagy mosolygásra készteti. Nem vidám, vagy kedves. Színtiszta gúny áradt belőle, és rosszindulattal volt tele.

- Óhh, ne bókolj nekem Buzz. Még a végén elpirulok. - Válaszoltam neki nyugodtan, majd lassú tempóban elindultam Eric felé. Látszott rajta, hogy össze van zavarodva. A fejét értetlenül kapkodta köztem és Buzz között. - Ha lehet kerüld a közvetlen érintkezést. - Álltam meg mellette, majd szembefordultam Buzzal. Miközben tekintetemet végig rajta tartottam szavaimat továbbra is Eric-nek címeztem. - Buzz egy föld démon, ezért sose tudhatja az ember, hogy mikor veszi igénybe a mocskos kis trükkjeit.

- Ezzel most igazán a lelkembe tapostál.- Tettetett sértődöttséget Buzz.

- Úgy gondolod, hogy neked van olyanod? - Válaszomra arca idegesen megrándult. Tudtam, hogy ezzel csak feldühítem, de pont ez volt a célom. A föld démonok veszettül erősek, de egy bizonyos határt átlépve elvesztik a kontrolljukat, és már csak ész nélkül támadnak. Ez nekünk jelent előnyt, hiszen aki csak a támadásra figyel, az megfeledkezik a védekezésről. Nem volt időm tovább gondolkodni, hiszen Buzz támadásba lendült. - Nemár! Egy dobócsillag?! Most komolyan? - Hajoltam el a felém hajított acélcsillagok elől.

- Ugye tudsz róla, hogy ezzel csak dühíted? - Nézett rám felhúzott szemöldökkel Eric, majd Buzz-nak esett.

- Nem tehetek róla, hogy utálom az ilyen módszereket. - Válaszoltam neki, majd meglepetten pislogva néztem, ahogy szélsebesen, egy kötéllel körbetekerve a lábait, földre teríti Buzzt. He? Mégis honnan szedett kötelet? Bár mindegy is. Legalább hallgatott rám, és kerüli a közvetlen érintkezést. Egy föld démonnál sosem tudja az ember, hogy mi lesz a következménye akár csak egy aprócska érintésnek is. Eric önelégült tekintete valahogy azt sugallta, hogy ez az egész csak egy erőnléti verseny. Mintha be akarta volna bizonyítani, hogy egyedül is elbír egy ilyen alakkal, nem kellek ahhoz én. Nem haragudtam rá érte, hisz pasiból van a szentem. És mint hímnemű egyed, hajlamos a hímsoviniszta felfogásra. De elkövette azt a hibát, hogy míg ezt a fura erőfitogtatási játékot játszotta, hátat fordított Buzz-nak.  A következő pillanatban már talpon is volt, és teljes erőből Eric-re rontott. Karját megragadva dobta át a vállán, majd teljes erőből a földbe döngölte. A kisebb nagyobb zúzódások nem jelentettek akkora gondot, mint a karján megjelenő kis barna folt. Hisz míg a sérülései percek alatt elmúlnak, az a folt semmi jót nem jelent. Én már csak tudom, hisz tapasztaltam, menyire nem kellemes. Aki szerez egy ilyen foltot, számíthat rá, hogy ha nem kap megfelelő segítséget, ráadásul hamar, akkor vége. Az a folt egyre terjed az egész testén, míg végül beborítja az egészet, agyaggá változtatva az illetőt. És mindezt a legelviselhetetlenebb, és legszörnyűbb kínok között, míg végül az illető már azt kívánja, hogy inkább szaggassák ki a testrészeit, tépjék le egyesével a körmeit, és gyújtsák fel. Nos...Én ezt kívántam, mikor velem esett meg. A folt máris elkezdett terjedni, miközben Eric üvöltése belehasított a késő délután csendjébe. Bármekkora fájdalmai is voltak, megpróbált felállni. Buzz kihasználva a pillanatnyi gyengeségét ismét neki rontott. Viszont mielőtt újabb kárt tudott volna tenni benne egy fénycsóva jelent meg alig pár méterre tőlünk.Szemeimet eltakarva próbáltam meg tompítani a fényt. Amint kicsit halványult, hunyorogva emeltem el kezeim arcom elől. A szikrázó fényben egy ember alakja rajzolódott ki, aki halálos nyugodtsággal sétált felém, kezében szorongatva valamit. Fél szemmel Ericre sandítottam, hogy sikerült e hárítania Buzz támadását. Viszont a látvány, ami fogadott sokkolóan hatott rám. Eric, és Buzz is ugyanabban a pózban volt, mint pár pillanattal ezelőtt, mintha megfagytak volna. Be kell vallanom, egy kicsit megrémített a jelenet. De nem hagytam időt, hogy agyam tovább fűzze a dolgot. "Egy árnynak mindíg ébernek, és harcra késznek kell lennie!" Hangzottak fel fejemben a kiképzőm szavai. Az alak körvonalai egyre jobban kirajzolódtak, miközben egyre közelebb ért hozzám. Lassan a fény is halványulni kezdett, és már hunyorognom se kellett, hogy rendesen lássak. Az idegen férfi körülbelül a negyvenes évei elején járhatott. Járása kecses, és határozott volt. Akár csak egy ragadozó. Futott át az agyamon. Arcának rezdületlen, nyugodt kifejezése mégsem keltett bennem félelmet. Inkább megnyugtatott. Kezeim ernyedten hulltak testem mellé. Szemei hasonlóan enyémhez a kék színt viselték, de az övéi nem voltak annyira fagyosak, mint az enyémek. Inkább hasonlítottak a háborgó tengerhez mint az antarktisz jegéhez. A nyugalom, ami hírtelen szétáradt az egész testemben megrémített. Vajon az Ő műve? Vagy csak a kisugárzásáé, ami nem engedte, hogy veszélyesnek tartsam. Pár lépéssel előttem megállt, és nyugodtan, türelmesen nézett rám. Szája sarkában apró mosoly bújkált, ami fiatalabbá tette. Haja kócosan meredt az ég felé, ami egyfajta csíntalan kisgyerek képét juttatta az ember eszébe. Igen! Biztos, hogy nem kell félnem tőle! Döntöttem el magamban.

-     Ki maga? - Kérdeztem, amint eléggé összeszedtem magam a beszédhez. A férfi mostmár nyíltan rám mosolygott, majd tett még egy tétova lépést felém. Mikor látta, hogy nem húzódok hátra, és támadni sem áll szándékomban, bátrabban indult el újra felém. 

- Jelen pillanatban még nincs jelentősége, hogy ki vagyok. - Szólalt meg lágy hangon az idegen. - Elég, ha annyit tudsz, hogy nem foglak bántani. Valójában épp ellenkezőleg. Hoztam neked valamit. - Mondta, majd felém nyújtotta a kezében lévő tárgyat.

- Egy kard? - Néztem rá értetlenül, és egy kicsit talán bizalmatlanul is. Összezavart a megjelenése, és az, hogy nem tudtam hová tenni ezt az egész helyzetet. Szememmel alaposan végigmértem a kardot. Markolata vérvörös színben pompázott, keresztvasa pedig úgy volt kialakítva, mintha egy szörny fogait ábrázolná, amivel épp átharapni készül a pengét. 

- Ez nem egy egyszerű kard. A készítője Démonkard-nak keresztelte el, és hűen a nevéhez köze is van a démonokhoz. A pengéje egy nagy erejű tűzdémon csontjainak összezúzott porával van bevonva. Ez az egyetlen hatásos fegyver, amivel ki lehet oltani egy démon életét. - Válaszolta, majd tekintetét levéve a kardról ismét rám nézett. Én továbbra is csak megbabonázva meredtem a fegyverre. Bár egy kicsit morbidnak tartottam a csontporos dolgot, de olyan volt, mintha a kard vonzott volna magához. Mintha beszélt volna hozzám, és arra kért volna, hogy használjam. 

- Miért...miért akarja ezt nekem adni? - Kérdeztem elfúló hangon. Egyre több kérdés gyült össze a fejemben, de jelenleg nem az volt a legfontosabb, hogy mindegyikre választ kapjak. Sürgető vágyat éreztem, hogy kezembe vegyem a kardot, és megnézzem mire is képes.

- Hallod őt igaz? Érzed, hogy hív. - Mosolyodott el újra a férfi. 

- Kit kéne hallanom? - Néztem rá egy pillanatra, de aztán ismét a kardot kezdtem bűvölni. 

- A kardot. Szólít téged. - Válaszolta egyszerűen. 

- Már hogy hallhatnák egy kardot? - Kérdeztem, bár tudtam nagyon jól, hogy tudja, hogy igaza van. 

- Mint már mondtam, ez nem egy egyszerű kard. - Nevetett fel halkan, majd ismét felém nyújtotta. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Tétován a kard felé nyúltam, és óvatosan megérintettem a pengét védő tokot. Mintha áramütés ért volna, elektromosság szaladt végig a testemen, de nem éreztem fájdalmat. - Csak bátran. - Mormolta a férfi, én pedig végre rendesen a kezembe vettem a kardot. Bár az anyagát tekintve fel voltam készülve rá, hogy hideg lesz, tévednem kellett. Valójában kellemesen meleg volt, mintha hőt árasztana magából. Óvatosan húztam le a pengéről a tokot. Meglepetten találtam magam szembe egy  koromfekete pengével, ami rendkívül élesnek tűnt. - A kard választja ki a gazdáját, és úgy tűnik, Ő téged választott következő mesterének. - Szólalt meg ismét a férfi. - Bízom benne, hogy felelősségteljesen fogod használni. Bár ha nem így lenne, akkor nem téged választott volna. Azthiszem mindent elmondtam, amit egyenlőre tudnod kell. A karddal kapcsolatos többi dologra nemsokára úgyis rájössz. - Mosolyodott el, mint egy vásott kiskölyök, aki nem mondott el mindent, majd sarkon fordult, és abba az irányba indult, ahol felbukkant. 

- Várjon! -Kiáltottam utána.

- Sajnálom, de nem áll módomban több információt adni a kardról. Magadnak kell felfedezned a képességeit, és a határait. - Fordult ismét felém. 

- Nem...én csak azt akartam tudni, hogy mi van velük. - Mutattam Erick-ék felé. 

- Ohh. - Nézett a férfi a mutatott irányba, mintha csak most vette volna észre a másik két férfit. - Miattuk nem kell aggódnod. Vedd úgy, mintha mi most éppen egy másik dimenzióban lennénk, ami a miénken belül létezik. Míg mi itt vagyunk, a kinti idő megfagy. Vagyis hogy pontosítsak, itt az idő relatív fogalom. Mintha ez az egész csak egy pillanat lenne. Mintha mindez csak a fejedben történne. Mikor visszatérsz a  mi dimenziónkba olyan lesz, mintha ez az egész nem is történt volna meg, és ott fog folytatódni minden, ahol abbamaradt. - Válaszolta, majd ismét útnak indult. 

- De miért adta nekem? - Szóltam még utána.

- Mint már mondtam, a kard maga választja ki a gazdáját...Bár valószínűleg akkor is neked adtam volna, ha nem így van. Mióta tudok a létezésedről, azóta követem nyomon az életedet. Te egy olyan ember vagy, aki visszaadja a hitem az életbe. - Szólt hátra a válla felett, de nem állt meg ismét. A fény megint kezdett előbukkani, így ismét hunyorognom kellett. 

- Hogy érti azt, hogy nyomon követi az életemet? - Erre fontos volt választ kapnom. Nem mehet el úgy, hogy legalább ezt nem árulja el. A sok kérdés közül ami a fejemben kavargott ez kavart fel a legjobban. Hisz ez azt jelenti, hogy valaki végig figyelt, még az árnykorszakban is. 

- Vedd úgy, hogy vigyáztam rád...és vigyázni is fogok, míg erőm engedi. És ne izgulj. Idővel mindenre fény derül. - Mondta még, majd ismét vakító lett a fény, és a férfi eltűnt benne. A körülöttünk lévő burok megszűnt, én pedig ismét visszakerültem a valóságba, ahol Ericnek még épp időben sikerült kitérnie Buzz elől. Tanácstalanul néztem a kardra. Most mit kéne tennem? Egyszerűen csak rontsak rá vele Buzz-ra? Tudod mit kell tenned. Érezd az erőt. Mintha egyenesen a fejemben hangzott volna fel az idegen hang, olyan tisztán hallottam. És tudtam, hogy a kard beszél hozzám. Pont, ahogy a férfi állította. Jó! Essünk neki. "válaszoltam" a kardnak, majd határozottan megmarkoltam a markolatot, és elindultam a dulakodó férfiak felé. Ahogy egyre közelebb értem hozzájuk éreztem, ahogy a kardból kiáramlik az erő, és átjárja egész testem. Tudtam, hogy mit kell tennem. Tudtam, hogy csak akkor semmisíthetem meg Buzz-t, ha átszúrom a szívét a démon karddal. Mielőtt ismét Eric-re támadhatott volna sikeresen elálltam az útját. Buzz meglepetten meredt rám, majd a kezemben tartott kardra. 

- Ez meg hogy?...Ez lehetetlen... - Mormolta maga elé, majd először véltem felfedezni rajta az ijedtség jeleit. Buzz-ra támadtam, és mintha a démonkard mindíg is hozzám tartozott volna, a részem lett volna, úgy használtam. Mintha csak külső szemlélője lettem volna a dolgoknak, és valaki más birtokolta volna a testem. Mintha a kezem magától mozgott volna. Buzz próbálta állni a sarat, de esélye sem volt az ellen az erő ellen, amit jelenleg birtokoltam. Testét már több apró seb is borította, mikor bekapta az első komolyabb találatot. Egy pillanatra a karjához kapva a kezét mérlegelte az esélyeit, majd menekülőre fogta. Már éppen utána eredtem volna, mikor Eric fájdalmas hangja ismét magamhoz térített. Éreztem, ahogy az erő visszaáramlik a kardba, és a tudatom is kitisztul. Ismét én irányítottam a testem. A kardot a földre ejtve rohantam oda  Eric-hez, hogy megnézzem mennyire súlyos a helyzet. Mellé térdelve próbáltam kiszabadítani kezét másik kezéből, amit a foltra szorított, miközben próbált uralkodni magán. Tudtam, hogy rettentő fájdalmai vannak, és ha nem cselekszünk, csak még rosszabb lesz.

- Kérlek...- Mormoltam neki a legmegnyugtatóbb hangomon. Eric viszont nem reagált semmit. Tovább szorította a kezét. - Kérlek... - Ismételtem meg. - Muszáj megnéznem. - Eric vonakodva rám emelte tekintetét, majd lassan elemelte kezét, evvel felfedve a karját. Elszörnyedve vettem tudomásul, hogy rosszabb a helyzet, mint gondoltam. Már a fél kezét beborította a folt, és egyre csak terjedt. - A francba! - Kiáltottam fel, de tudtam, hogy meg kell nyugodnom, és Eric-et is meg kell nyugtatnom. Ha idegeskedik, csak még gyorsabban terjed. Próbáltam talpra állítani, de dacosan elrántotta a kezét. - A rohadt életbe Eric! Ez most nem az a pillanat, amikor a férfiúi büszkeséged a legfontosabb, amit elveszíthetsz. - Dörrentem rá, bár épp az előbb fogadtam meg, hogy nyugodt maradok. De dühített, hogy ennyire nem bízik meg bennem. Nem tudom, hogy miért, hisz soha nem érdekelt mások véleménye. Nála ez mégis másképp volt. Eric végül vonakodva, de elfogadta a segítségem. Amint sikerült talpra állítanom ép kezét átvetettem a vállamon, és így támogatva indultam el vele. Mikor a ház helyett az utca felé indultam kérdőn nézett rám. Nem volt annyi ereje, hogy megszólaljon, de tudtam, hogy mit akar kérdezni. - Most nem az a fontos, hogy hová megyünk. A lényeg az, hogy nem hagyom, hogy bajod essen. - Néztem rá nyugtatóan, már majdhogynem barátságosan.

- Miért...miért segítesz? - Préselte ki a szavakat erőtlenül, miközben arca meg, meg rándult a fájdalomtól. Nos...Ez a kérdés már az én fejemben is felbukkant az elmúlt pár percben.

- Az igazságot megvallva nem tudom... Talán Lucy miatt. Úgy tekint rád, mintha az apja lennél, és nem akarom őt megfosztani ettől az érzéstől, pláne nem úgy, hogy módomban állt segíteni...Tudom milyen úgy felnőni, hogy azt érzed egyedül vagy. Ettől az érzéstől akarom megkímélni őt.  - Válaszoltam neki őszintén. Valójában még magamat  is megleptem, hogy bevallottam neki, avval pedig még jobban, hogy ezt valóban így is gondolom. Eltámogattam Eric-et a bérelt autóig, majd segítettem neki beülni hátra. Ezután én is bepattantam a volán mögé, és amilyen gyorsan csak tudtam, útnak is indultam. Reménykedtem benne, hogy még idejében sikerül Jade-hez érni, és még tud segíteni Eric-en...

Dark Salvation!

Nos itt is lenne az új minsztori első része. :D Jó olvasást hozzá, és a véleményeteket szeretettel várom. :D

Dark Salvation!

Porcelánfehér bőr, sziporkázóan kék szemek. Ez volt az a két fő tulajdonságom, amivel mindig is kitűntem a tömegből. Mind az emberek, mind a vámpírok terén. Amikor még emberként éltem, elviselhetetlen volt a kín, amit a kirekesztettség miatt éreztem.  Sose sérültem meg úgy igazán, és ha mégis a sebeim pár nap alatt begyógyultak, mintha ott sem lettek volna. Betegségeket sem kaptam el soha. És ez csak még több okot adott az embereknek, hogy éreztethessék velem a különcségem. 

Egy napon mindez megváltozott. Azon a napon, mikor megtudtam, hogy ki is vagyok én valójában.  Azon a napon, mikor Austin berobbant az életembe. És bár Ő elfogadott olyannak, amilyen voltam, ez sem változtatott sokat a helyzeten. Ugyanúgy kirekesztett voltam  félvérségem miatt.

                                                                  *************

Elgondolkodtatott, hogy vajon miért pont most jutott ez újra eszemben, miközben Párizs egyik lepukkant negyedének macskaköves utcáit koptattam. Több éve már, hogy utoljára találkoztam Austin-al. Sokat köszönhettem neki, ami miatt mindig is hálás leszek, és ezt Ő is tudta, de nem várhattam el, hogy megértse, hogy miért választottam ezt az utat, hogy miért álltam az árnyak közé. Szerinte csak menekültem. Menekültem Nataniel elől, pedig ez nem igaz. Én csak el akartam kerülni a vele való találkozás lehetőségét is, és árnyként ezt lehetővé is tehettem. Sosem töltöttem annyi időt egy helyen, hogy rám találhasson. Ez volt az árny élet legnagyobb előnye. Sőt, talán az egyetlen. Miért tűnik ez így kimondva számomra is menekülésnek?  Megráztam a fejem, hogy megtisztítsam a gondolataim. Most a feladatomra kell koncentrálnom. Árnyként egy apró figyelmetlenség is könnyen az életembe kerülhet, pedig nem könnyű megölni.  Nagy nehezen sikerült kiürítenem a gondolataimat, és a környék feltérképezésére összpontosítani. Minden kihalt volt, bár tekintve, hogy jócskán elmúlt már éjfél ez nem volt meglepő.  Megérkezve a kis könyvesbolthoz lekanyarodtam egy szűk sikátorba, majd magamban számolni kezdtem a macskaköveket.  Pontosan az 52-ik volt az, amire nekem szükségem volt, és ami levitt a katakombák egyik titkos alagútjába. Amint sikerült rálelnem kiemeltem a helyéről, majd ujjamat a kis panelre helyeztem. Arcom meg sem rándult, ahogy a tű mélyen a bőröm alá hatolt. Az árnyként töltött éveim során megtanultam elviselni a fájdalmat. Amint a kis tű visszahúzódott, és az ellenőrzéshez szükséges vér is megvolt elemeltem ujjam a paneltől, majd számhoz emelve nyaltam le róla a még kiserkenő vért.  Mire a mozdulat végére értem a szúrásnyom már el is tűnt, és a bejárat is feltárult előttem. 

- Kezdődhet a móka. – Indultam el, miközben fejembe húztam fekete szövetkabátom csuklyáját. 

Belépve a katakombákba megcsapott az a jellegzetes hűvös levegő, amiben a vér szaga terjengett.  Ez a hely olyan volt a vámpírok számára, mintha egyesítenénk egy  templom „ menedékjogát” valamint egy gyorsmenzát.  Ami azt jelentette, hogy a vámpírok söpredékének is a legalja tanyázott itt. Nem is igazán az a megfelelő kifejezés, hogy menedékjogban részesültek az itt feltűnő alakok. Sokkal jobban körülírja az, hogy eltekintve attól, hogy ember vagy vámpír az illető, aki ide téved, vagy túl hülye, vagy túl merész ahhoz, hogy felmérje a helyzet veszélyességét.  Azthiszem én magamban egyesítettem mind a két tulajdonságot. Hisz nem kevés merészség kellett az árny életmódhoz, és nagy hülyének kellett lenni, hogy valaki önként beálljon közéjük.  Az árnyalakulatok embereit többnyire olyan vámpírokból állították össze, akik apróbb bűnöket követtek el a vámpírtársadalom ellen.  Ritka volt az olyan, mint én, aki önként vállalta magára ezt a küldetést. Mondhatni mi voltunk a vámpírvilág fejvadászai.  Kemény kiképzést kaptunk, ami lehetővé tette, hogy bárkit, tartozzon akármelyik fajhoz, felkutassunk, és ha szükséges végezzünk vele.  Annyi előnye volt csupán a dolognak ,hogy egyfajta törvényen kívüli létet kaptunk érte cserébe.  Azt tettük, amit a Tanács parancsolt, cserébe magunk választhattuk a feladat elvégzésének a módját.  Igyekeztem kerülni a kíváncsi pillantásokat, míg végighaladtam a folyosón, a megfelelő termet keresve.  Sikerült rejtve maradnom, míg meg nem leltem a keresett helyet.  Körbenéztem, hogy nem figyel e valaki, de mivel minden átkozott nyomorult senkiházi el volt foglalva a magad dolgával, így észrevétlenül surrantam be a helyiségbe.  Körbenézve elfogott a hányinger.  Az egész szobát átjárta a vér és a halál szaga, valamint az átható bűz, amit a szétszórt, rothadó szemét okozott.  Hogy tud valaki így élni? Visszanyeltem a reggelim, és próbáltam keresni valami eldugott helyet, ahol megvárhatom, míg a kiszemelt áldozatom visszaérkezik lakhelyére.  Végül az egyik sarokban találtam meg menedékem, ahol a jótékony sötét eltakart. Össze kellett szednem magam, hogy eltüntethessem az erőm. Nem akartam, hogy idő előtt felfedezzenek. Ez volt a legnehezebb dolog az egészben. Hogy rejtve maradhassunk egy ilyen helyzetben meg kellett tanulnunk blokkolni az erőnket, mivel sokminden leleplezhet minket.  A szagunk, aminket körülvevő aura, és az erőnk, amit minden valamire való vámpír fel tudott mérni egyetlen pillantásból, vagy rosszabb esetben látatlanban voltak képesek észlelni.  Mire sikerült teljesen blokkolnom eltelt jópár perc, de áldozatom még mindig nem tért vissza.  Unottan próbáltam meg távol maradni a mellettem elterülő szeméthalomtól, miközben azon kattogott az agyam, hogy milyen módszert válasszak a likvidálásra. Mivel a kiszemelt csupán egy ember volt, ezért nem kívánt túlzott erőfeszítést a meló, de gyorsan és körültekintően kellett cselekednem, hiszen a friss vér idevonzhatja a vérszívókat seperc alatt.  Az pedig tekintve a létszámukat elég nagy kockázatot jelentene. Na nem mintha nem tudtam volna lerendezni őket, de nem ez volt a parancs. Az az átkozott mozgó büféasztal jópárszor beleköpött a Tanács levesébe, ezért fogja ma bevégezni.  Csak vele volt dolgom, a többiekkel nem.  Már kezdtem elunni a várakozást, mikor egy hang furakodott a fejembe.

„Kim…”

Csupán csak a nevem volt, mégis heves reakciót váltott ki belőlem.  A gyomrom görcsbe rándult, és a levegő is kiszorult a tüdőmből. Miért? Miért pont most? Már hónapok óta felhagyott avval, hogy kapcsolatba lépjen velem, azt hittem végleg feladta. De ezek szerint nem. Tekintve a köztünk lévő kapcsolatot képes volt erre, de azt hittem az, hogy állandóan kizárom a fejemből ráébreszti, hogy nem vagyok rá kíváncsi.  Most is azt terveztem, hogy kizárom, de mielőtt ezt megtehettem volna ismét meghallottam hangját.

„Tudom, hogy hallasz… Szükségem van a segítségedre…”

Ezt olyan elkeseredetten mondta, hogy egy pillanatra átsuhant az agyamon, hogy életében először őszintén beszél hozzám. De aztán felvillant bennem azon emlékek képe, amikor hasonló dolgokat használt fel, csakhogy elérje, hogy felkeressem. És ez kijózanított. Dühösen rúgtam bele az előttem lévő falba. Bár a fájdalom egy pillanatra átsuhant a testemen, én ügyet sem vetettem rá. Túl dühös voltam hozzá, hogy ilyen kis apróságokra koncentráljak.

„Tudom, hogy nem akarsz látni…És nem is magam miatt kérem ezt tőled. Ha értem nem is, legalább tedd meg Lucy-ért.”

Mégis ki a frász az a Lucy? Nathaniel legújabb nőcskéje, aki divatválságban szenved, és segítségre szorul? Hát köszönöm, de én ebben nem kívánok részt venni. Mintha gondolatban válaszoltam volna Nathanialnek úgy folytatta tovább.

„ Tudom, hogy most azt gondolod, hogy Lucy a legújabb csajom, de tévedsz. Az isten szerelmére Kim. Ő csak egy kisgyerek. Nem érdemli azt, amit a sors kiszabott neki. „

És én talán megérdemeltem azt, amit nekem szánt? Vagy amit Te szántál nekem? Aztán lassan felfogtam, hogy mint is mondott.  „Ő még csak egy gyerek” Mégis mire akart kilyukadni evvel? Hogy kerül hozzá egy gyerek?  Pont hozzá, aki kerül mindenféle kötöttséget. És egy gyerek mindenképpen ezt jelenti.  Hideg borzongás futott keresztül a gerincemen, ahogy felfogtam, hogy valaki volt olyan idióta, hogy egy gyerek közelébe engedte.

„ Ha úgy döntenél, hogy segítesz nekünk, akkor gyere Stamfordba. Elm strees 25. Kétlek…szükségem van rád…szükségünk van rád…”

Szóval többen vannak. Ez némiképp megnyugtatott avval kapcsolatban, hogy Nathan közelében van egy gyerek.  De avval kapcsolatban nem, hogy hihetek e neki. Annyiszor vert már át, és én annyiszor sétáltam már bele a kisded játékaiba… Ekkor viszont beugrott valami. Az elmúlt időben felreppent egy pletyka…Egy pletyka, miszerint valaki átváltoztatott egy kislányt… Mégis miféle elvetemült szörnyeteg lenne képes ilyenre?  De ha ez igaz, akkor…akkor Nathaniel igazat mondott. De mégis miben lehetnék én evvel kapcsolatban a segítségére? Nekem sincs több tapasztalatom a gyerekekkel, mint neki.  Nem volt több időm rágódni rajta, hogy mi ez az egész, mert nyílt az ajtó, és belépett rajta a várt személy. Hátrább húzódtam, hogy biztos takarásban legyek, majd megvártam, míg  bebotladozik, és leveti magát a kopott, vizeletszagú fotelba, ami a szoba közepén kapott helyet. Úgy döntöttem gyors, és tiszta munkát végzek.  Túl sok dolog kavargott a fejemben ahhoz, hogy most itt szöszöljek evvel a féreggel. Egyetlen gyors mozdulattal mögötte termettem, majd mielőtt bármit is reagálhatott volna kezemet nyaka köré fontam, majd rántottam rajta egyet. Felhangzott a jellegzetes reccsenés, ami a csontok törését jelezte. majd áldozatom élettelenül rogyott össze. Dolgom végeztével kifelé vettem az irányt. Halk, de gyors léptekkel jutottam el az ajtóig, amit aztán résnyire nyitottam, hogy felmérhessem a folyosót. Kinn csak egyetlen ember ácsorgott, aki a falnak támaszkodva próbált talpon maradni. Tudtam, hogy ember, és azt is, hogy részeg. Ha kell vele gyorsan leszámolok, úgyhogy nem tekintettem rá kockázatként.  Magabiztosan léptem ki az ajtón, mire a férfi érdeklődve kapta fel a fejét.  Gyors, de cseppet sem fenyegető léptekkel indultam meg az alak felé. Nem volt célom bántani őt, hisz nem tartozott a feladatomhoz, de ha rám támad, nem kímélem. Amúgy is elég ramaty lett a hangulatom.  Érdeklődve méregetett, de volt egy olyan érzésem, hogy amilyen részeg, még azt is nehezen állapítja meg, hogy fiú vagyok e, vagy lány.  Elhaladva mellette csábosan rákacsintottam, majd mutatóujjamat szám elé emelve formáltam ajkaimmal egy halk, elnyújtott S betűt. A pasi benyelte, amit el akartam vele hitetni, és nyávogó nevetést hallatott. Valójában inkább hasonlított egy sérült lamantin szenvedéséhez, de nem álltam meg, hogy ezt neki is megjegyezzem. Minél hamarabb ki akartam jutni innen.  Gyors ütemben hagytam magam mögött a katakomák ezen részét, valamint a lepukkant kis utcát is. Rákanyarodtam a megfelelő utcára, majd a Hotel Du Louvre felé vettem az irányt, ahol megszálltam, hogy jelentést tegyek Damonnak a sikeres küldetésről, és megbeszéljek vele valamit, amit pár perce határoztam el.

Pár nap múlva…

Végigmentem a Jones Hill Road-on, majd rákanyarodtam a South streetre, aminek következtében közvetlenül a tengerparton kötöttem ki. Kerestem egy félreeső helyet, majd leállítottam a kocsit, és kiszálltam.  A szél belekapott hajamba, és ártatlan játékot kezdett vele.  Egy nagyot sóhajtva indultam el a víz felé.  Cipőmet levéve sétáltam el egészen a part végéig, majd hagytam ,hogy a hullámzó tengervíz lágyan cirógassa bőröm.  A felkelő nap aranysárgára festette a horizontot. A fénysugarak meg-meg csillantak a tiszta vízfelszínen. Az egész látvány olyan megnyugtató volt, én mégsem voltam nyugodt. Hátrább léptem, ahol már nem tudott elérni a víz, majd leültem a puha homokba. Mégis mi a jó francot művelek? Önként sétálok bele ebbe az egészbe, holott már jó előre tudom, hogy nem fogok épen, és sértetlenül kisétálni, miután vége.  Nem tudom meddig ültem ott, a homokban, de azt igen, hogy jó sok idő telt el, mire rá tudtam venni magam, hogy felkeljek, és tovább induljak.

Eközben az Elm street-en.

A szedett vetett kis társaság gondterhelten helyezkedett el a nappaliban. Mindannyian elvoltak a saját gondolataikkal, így nem is nagyon beszélgettek, míg meg nem jelent az ajtóban egy  szökés barna hajú kislány.  Arca azonnal felderül, mikor meglátta a 30-as éveiben járó férfit, majd odafutott hozzá, és mosolyogva a nyakába ugrott.

- -Végere itt vagy. - Mosolyodott el angyalian. 

- - Igen, itt vagyok. Siettem vissza hozzád hercegnő. - Mosolyodott el a férfi is, majd védelmező karjait a kislány köré fonta. Pár hónappal ezelőtt még nem gondolta volna, hogy valaha is apai szerepet fog vállalni, azt pedig főleg nem, hogy  ennyire sokat fog jelenteni neki a rá bízott kislány. Mert sokat jelentett neki, ebben biztos volt. Ha nem így lett volna, akkor nem aggódott volna a fennálló helyzet miatt, és nem tett volna meg mindent annak érdekében, hogy elpusztítsa a kislányra veszélyt jelentő alakokat. Mert hogy voltak akik veszélyt jelentettek rá. Hiszen egy vámpír kislányról volt szó, ami nem gyakran fordult elő. Egyfajta ereklyének számított, amit sokan meg akartak szerezni, de csak kisebb része jelentett igazi fenyegetést. Viszont volt egy illető, aki bármi áron meg akarta szerezni magának. És Ő jelentette a fő gondot. Valamint az, hogy kilétét homály fedte. Most is épp egy felderítő út miatt voltak távol. Sikerült egy darabig követniük a rejtélyes idegen egyik emberét, de aztán sajnos szem elől tévesztették.

-- Annyira hiányoztál. -   Nyomott egy hatalmas cuppanóst a kislány a férfi arcára, majd újra visszabújt karjaiba.

- Te is nekem. - Adott egy puszit a férfi is a kislány hajára. - Jól megvoltál Nathan bácsival, míg nem voltunk itthon? Ugye nem idegesített sokat? - Mosolyodott el újra a férfi. Az említett épp ezt a pillanatot választotta, hogy csatlakozzon a nappaliban ülő társasághoz. 

- Nem. Sokat játszott velem. De tegnap előtt magában beszélt. - Hajolt közelebb a kislány, hogy az utolsó mondatot a férfi fülébe súghassa. Nem mintha evvel előbbre lett volna, tekintve, hogy a szobában mindenki szuperérzékeny hallással rendelkezett.

- Jutottatok valamire? - Kérdezte a többieket Nataniel, remélve, hogy a tématerelés meghozza a hatását, és senki nem fog avval foglalkozni, amit a kislány Eric fülébe súgott. Nos...sajnos ez nem jött be.

- Nem. Az a mocsok meglépett. De mi ez a magadban beszélős dolog? - Szaladt a magasba Max szemöldöke.

- Semmi...- Rándította meg a vállát Nathan.

- Az emberek nem szoktak csak úgy magukban beszélni. - Kötötte az ebet a karóhoz Max.

- Semmi olyan, ami rátok tartozik. - Szűrte a fogai között Nathan. Látszott rajta, hogy kezd kijönni a sodrából, amit a többiek nem értettek. Eric-nek eszébe jutott egy régebbi eset. Nathan akkor ugyanúgy magában beszélt, mint ahogy most, és akkor is kiakadt, mikor erről kérdezte. De nem feszegette a dolgot, mert nem akarta tovább hergelni az esetek többségében nyugodt barátját. Helyette a karjaiba kapaszkodó kislányra nézett. 

- Ahogy látom most keltél fel, úgyhogy irány reggelizni kishölgy. - Állította talpra a kislányt, majd a konyha felé vezette. A többiek követték őket, és mind letelepedtek a pult köré. A felnőttek palackozott vérrel csillapították éhségüket, Lucy pedig rendes ételt kapott. Mivel egy gyerek szervezetével rendelkezett, ezért nem egészen úgy hatott rá az átváltozás, mint ahogy egy felnőttre. Továbbra is elég volt, ha emberi ételeket evett. Attól is kellőképpen jól lakott. Már majdnem végeztek a reggelivel, mikor Nathan hírtelen felkapta a fejét. Beleszimatolt a levegőbe, majd arca szokatlanul komor lett. Körbelötykölte a kezében szorongatott borospohárban levő piros folyadékot, majd poharát az asztalra tette.

- Nahatn minden rendben? - Kérdezte Eric, akinek először feltűnt furcsa viselkedése. Nathan minta meg sem hallotta volna bámulta tovább a poharát. Már a többiek érdeklődését is sikerült magukra vonniuk, de Nathan még mindíg nem reagált. Mikor újra megszólalt váratlan dolgot mondott, és nem tudták pontosan, hogy kihez is beszél.

  Kim.

  - Nem gondoltam volna, hogy tényleg eljössz. - Szólalt meg Nathaniel, miközben a helységben tartózkodó többi személy értetlenül meredt rá. 

- Te kihez beszélsz? - Kérdezte az egyik, majd körbenézett. Úgy éreztem itt a pillanat, hogy végre felfedjem magam. Valójában már azóta figyeltem őket, mióta a konyhába léptek, de úgy gondoltam nem árt, ha előtte kicsit felmérem a terepet, hogy mire számítsak. De sajnos nem nagyon beszélgettek, szóval semmi új információ nem derült ki a számomra. Végig csak a kislány csacsogása töltötte be a helyiséget. Legalább Nathaniel ebben nem hazudott.

- Ne bízd el magad. - Löktem el magam a szekrénytől, amivel felfedtem tartózkodási helyem. -Nem miattad jöttem. - Mire a mondat végére értem egy test csapódott az enyémnek, és karjaimat satuként tartva lökött neki a falnak. 

- Ki vagy Te? - Jött a cseppet sem kedves kérdés. Valójában a kérdéssel semmi gond nem volt, de a hangsúly, és ahogy a férfi szinte köpte felém a szavakat egy kicsit feldühített. Fel voltam készülve erre a fogadtatásra, épp ezért nem is védekeztem, de az, hogy ilyen hangot üt meg, azt már nem tudtam lenyelni. Egyetlen laza mozdulattal szereltem le, majd ügyet sem vetve rá megkerültem, és a kislányhoz léptem.

- Szóval Te lennél Lucy? - Mosolyogtam rá gyengéden. A kislány megszeppenve nézett rám, majd némán bólintott, hogy nem tévedek, tényleg Ő az. - Szia. Én Kim vagyok. - A következő pillanatban az előbbi férfi ismét támadásba lendült. Egy szempillantás alatt köztem és Lucy között termett, ezzel eltakarva előlem a kislányt. Arcom akaratlanul is megrándult, ahogy próbáltam visszafojtani mosolyom. Volt egy olyan érzésem, hogy végképp betenné a kaput a pasinál, ha a képébe röhögnék. Tudtam, hogy támadni fog. Testtartása elárult minden egyes lépést, amit tervez. Nem haragudtam rá, amiért ezt tervezi. Csak Lucyt akarja védeni. Erre már az első pillanatban sikerült rájönnöm. Mégsem hátráltam volna meg, ha nekem esik. Végül mégsem került sor viaskodásra, mert Nathan az utolsó pillanatban a férfi elé lépett.

- Eric hagyd abba. - Mondta, majd ugyan úgy közénk állt, mint az előbb a férfi közém, és Lucy közé. Egy pillanatra fájdalom nyilalt a szívembe, de gyorsan rendeztem magam, és gúnyosan Nathanra mosolyogtam. 

- Ugyan már. Tudom, hogy szívesen nézted volna végig, ahogy egy kicsit eltángál. De legnagyobb sajnálatodra közölnöm kell, hogy nem sikerült volna neki. - Kacsintottam rá, majd egy szempillantás alatt kerültem meg őket, és álltam meg az ajtóban.

- Nathan mi ez az egész? - Nézett farkasszemet a férfi Nathaniellel. 

- Srácok had mutassam be nektek... - Nem tudta folytatni, hisz szigorú hangom felcsendült a fejében.

" Csak egy feltétellel maradok, az pedig az, hogy egyiküknek sem mondod el, hogy ki vagyok" 

- Szóval bemutatod nekünk...Kit is? - Kérdezte a harmadik férfi, miközben érdeklődve mért végig. 

- Kim-et...Egy régi barátomat... - Válaszolta Nathaniel kurtán, kerülve a szemkontaktust mindenkivel. 

- Nos...Úgy látszik Nathaniel nem igazán említette az érkezésem. Úgyhogy hagylak titeket trécselni a további sorsomról. - Kacsintottam rájuk, majd magam mögött hagytam a konyhát, és a nappaliban lévő bőrkanapén táboroztam le. Valójában azt sem bántam volna, ha végül amellett döntenek, hogy nem tartanak igényt rám, de tudtam, hogyha megkérnek, hogy maradjak és segítsek nekik, akkor megteszem. Ha másért nem is, Lucy-ért mindenképp. Elbűvölő kislány volt, és már egyből levágtam, hogy Nathan nem azért hívott ide, hogy bébicsőszködjek. Sokkal komolyabb volt a dolog, mint vártam. Érdekelt, hogy mi is pontosan ittlétem oka, ezért reméltem, hogy hamar befejezik a vitaszakkört, és közlik a döntést. Megtehettem volna, hogy hallgatózok, hisz szuperérzékeny hallással rendelkezem, de úgy döntöttem, hogy az nem lenne illendő, ezért kizártam minden zajt, ami a konyhából jött. De tudni kell rólam, hogy csak egy bizonyos pontig vagyok türelmes. Szóval ha nem végeznek negyed óra múlva, akkor nem leszek ilyen jólnevelt. Fejemet hátradöntöttem a kanapé támlájának, majd lehunytam a szemeimet. Az elmúlt pár napban nem igazán volt időm pihenni. El kellett intézem pár dolgot, mielőtt tegnap késő délután felszálltam a gépre. Landolás óta pedig egyfojtában vezettem, hogy ideérjek. Csak a parton álltam meg, de ott sem igazán tudtam elengedni magam. Így most jól esett, hogy kicsit magamban lehettem, és pihenhettem. Már közel voltam hozzá, hogy elaludjak, de valami megzavart.

- Nem félsz tőlem tökmag? - Kérdeztem csukott szemmel. 

- Nem igazán. Azthiszem ha bántani akartál volna, már megtetted volna. - Csendült fel mellőlem Lucy édes hangja. - De honnan tudtad, hogy én vagyok? - Kérdezte meglepetten. 

- Okos kislány vagy. Mit gondolsz honnan tudtam? - Mosolyodtam el, miközben még mindíg csukva voltak a szemeim. Míg Lucy válaszára vártam újabb zavaró tényezővel kellett szembenéznem. Mégpedig avval, hogy valaki a fejemben próbált kutakodni. Akármelyikük is volt az, sajnos el kellett keserítenem. Szembesülnie kellett avval, hogy gondolataim között kutakodva csupán egy szívélyes kérésre akad, amiben megkérem, hogy másszon ki a fejemből. 

- Nem tudom. - Válaszolta végül Lucy. Fáradtan sóhajtottam egyet, majd kinyitottam a szemeim, és Lucy-ra pillantottam. A kislány pár lépésnyire állt tőlem, és kíváncsi szemeit enyémekbe fúrta. 

- Csupán csak megérzés volt. Képes vagyok kiszűrni a körülöttem lévő emberek auráját, ha már találkoztam velük. - Válaszoltam neki, majd egy halvány mosolyt eresztettem meg felé.

- Értem. - Mondta, majd mosolyogva közelebb lépett hozzám, és lehuppant mellém a kanapéra. - Fáradt vagy? - Kérdezte hirtelen, amint ismét becsuktam volna a szemeim. 

- Igen. Egy kicsit. - Válaszoltam neki. 

- Akkor nem zavarlak. - Mondta, majd épp készült felkelni, mikor ismét megszólaltam.

- Nem zavarsz. - Mondtam, és komolyan is gondoltam. Kevés ember volt, akinek a közelségét hosszabb ideig önszántamból megtűrtem, de Ő közéjük tartozott. Kislányos bája, és ártatlansága  nyugtatóan hatott rám. Válaszomat hallva elmosolyodott, majd még közelebb ült hozzám, és fejét ölembe fektette. Meglepett, hogy ennyire megbízik bennem, holott nem ismer, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól a bizalma. Egy halvány mosoly kíséretében csuktam le ismét szemeim, majd adtam át magam a kellemes zsibbadtságnak. Éreztem, hogy egyre nehezebb ébren maradnom, ahogy azt is, hogy valószínűleg egy kicsit később fogom megtudni, milyen döntésre jutottak a konyhában lévők. Lucy egyenletes, halk szuszogása sem segített az ébren maradásban, csak még álmosabb lettem tőle. Mire ismét felocsúdtam volna már késő volt. Egyenletes iramban meneteltem álomország felé, és semmi nem volt a világon, ami felébreszthetett volna....

Nos ennyi lenne az első rész. Remélem elnyeri a tetszéseteket. :D Viszont a kövi nem tudom mikor érkezik, mert a kövi pár hetem elég zsúfolt lesz, és ingázással fog telni. :$  Vagy nem leszek net közelben, vagy időm nem lesz rá, hogy gépezzek. Viszont minden lehetőséget megragadok majd az írásra, szóval próbálok sietni. :D És várom a véleményeteket  az első részhez. :D

Visszatértem, azaz egy új sztori. :)

Nos megint itt lennék. Tudom, hogy egy kicsit eltűntem, de sajna eléggé összegyűltek a dolgaim. És a minsztorival is megakadtam. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy azt most jegelem egy kicsit, és megosztom veletek egy másik elvetemül sztoriötletem. :) Mivel már most is elég későrejár, ezért az oldalsávban a képek egyenlőre maradnak, de ígérem, amint lesz egy kis időm leváltom őket az aktuálisakra. De hogy adjak egy kis ízelítőt, azért a főbb szereplőket megmutatom itt a bejegyzésben, ahogy én elképzeltem őket. Persze aki szeretné inkább maga elképzelni őket, az hagyja ki a bejegyzést. :D Az első rész még az este folyamán érkezik. :). :D Szóval itt az új minisztorim. Remélem elnyeri a tetszéseteket. Igyekszem ahogy tudom ígérem. :D

Szereplők:

Kimberly Mower.

Eric Carmichael

Lucy Lovegood

Nathaniel Munroe

Austin Whitmore

Nos Ők lennének a főbb szereplők. Hamarosan az oldalsávban is feltüntetem őket, de addig legyen elég ennyi. :D Nemsokára érkezik az első rész is. :D 

Díj!

Omg! Kaptam két díjat!!! :D Köszönöm szépen Anita Huczek- nek és Merci-nek. :D Imádlak titeket. :D ÉS sajnálom, hogy eltűntem mostanában, de sok volt a dolgom. :$ Viszont várhatóan ma befejezem a minisztorim második részét, és akkor lesz rész. :D Mégegyszer nagyon szépen köszönöm a díjakat! :D

Szabályok: 
1. Írj magadról 11. dolgot. 
2. A jelölő minden kérdésére őszintén válaszolni kell! 
3. Tegyél fel 11. kérdést a saját jelöltjeidnek. 
4. Küld tovább 11. embernek! (Az alap,hogy nem lehet visszaküldeni.)

11 dolog magamról:

1. Imádom a kutyákat! Meg úgy általában az állatokat is! Kiskoromban az volt a legnagyobb álmom, hogy nyitok egy menhelyet az elárvult állatoknak. :) Majd eldől lesz e belőle valami. :)
2. Van egy kutyám, akit Rocky-nak hívnak. Hozzáteszem nem én adtam neki a nevet, hanem bátyám. xD :)
3. Tavaly májusban hivatalosan is szakács lettem, most pedig az érettségiért teperek. :)
4. Imádok olvasni! Olyankor annyira bele tudom élni magam egy egy történetbe, hogy teljesen ki tudom zárni a külvilágot! És néha muszály valahogy kiszabadulni a szürke hétköznapokból. :D
5. Most lettem kész a gesztenyés kifliimmel, és már csak a csigát kell megsütnöm. :D 
6. Utálok takarítani! :D xD Néha rám jön az öt perc és olyankor nekiállok, de az esetek többségében nem vagyok jóba vele. xD
7. Kezdek rájönni, hogy nem is olyan könnyű összeszedni 11 dolgot magamról. xD 
8. Imádom a tigriseket! ÉS akarok is egyet! xD Bár nem nagy rá az esély, hogy lesz is, de már be van nekem ígérve, hogy ha legközelebb veszprémben járunk az állatkertben, akkor zsebreraknak egyet nekem. xD 
9. Imádok zenét hallgatni! Ha reggelente suliba megyek, vagy épp délután hazafelé, de akár ha csak sétálgatok a városban és ezt egyedül teszem, akkor elengedhetetlen kiegészítőm a fülhalgim. :D xD De komolyan. :D Ha itthon hagyom véletlenül, vagy lemerül a telóm, na olyankor minden bajom van. XD :D
10. Sok mindent félbehagyok. Na jó ha őszinte akarok lenni, akkor inkább azt mondom, hogy majdnem mindet félbehagyok. :$ Mikor belekezdek még nagy a lelkesedésem, aztán egyre kisebb. :$ 
11. És az utolsó. Ha valami nem köti le a figyelmem akkor az már eleve halott ügy. Egykét tantárgyal vagyok így főleg. xD :) Hiába ülök a könyvek felett órákig / na jó legtöbb ilyen esetben 2 perc alatt felhúzom magam és repül a könyv ;) / akkor sem marad meg bennem semmi. :P

Kérdések, válaszok: :)

1. Játszol valamilyen hangszeren? Ha igen min?

      Sajnos nem. :( Amin mindíg is meg akartam tanulni az zongora és gitár. De valahogy kimaradt eddig az életemből. xD

2. Mi a kedvenc könyved?

      Hú, nagyon sok van. :) Egykettő ezek közül talán a/z: Álmok tengere, A kiss in time, Élvezd a vaníliát, Az ötven árnyalat trilógia, Gyönyörű sorscsapás, A burok, Az elcserélt hercegnő... ÉS még egy kettő. :D

3. Van háziállatod?

      Van egy kutyám. :)

4. Álomváros?

      London, LA :)

5. Álmaid pasija?

     Huh. Nem tudom. xD

6. Mit hallgattál utoljára?

     Just give me a reason- Pink- Nate Ruess. :D

7. Mi ihlet az írásban?

      Fúú, nagyon sok minden. A környezetem, dolgok amik velem történtek, filmek, könyvek, egyszóvel az engem ért hatások nagy része. :D

8. Ősszel hanyadikos leszel?

      11. :) De szakmunkásvizsgám már megvan. :D Mint említettem most az érettségiért teperek. :D

9. Kedvenc blogod/blogjaid?

      Most nem igazán olvasok sok blogot. De amiket olvasok, azokat mind imádom. :) Nem tudnék választani kedvenceket. :)

10. Van kedvenc íród? 

      Egyértelműen és abszolute kedvenc az Vavyan  Fable. :) Imádom ahogy ír, és hogy új szavakat talál ki. :P :D És azt is, hogy sokan nem tudják róla, hogy valójában egy magyar írónő. :)

11. Ki a példaképed?

     Erre megint csak nem tudok válaszolni. :$ Nincs senki, akire azt tudnám mondani, hogy a példaképem lenne. :$

Ismét kérdések, válaszok: :D 

1.Magadról mintáztad a főszereplőt? Ha nem akkor honnan jött, hogyan olyan legyen?

      Huh. A főszereplőimet általában vegyesen alkotom meg. :D Vannak jellemvonásaik, amiket magamról mintázok, és vannak, amiket nem. :D Történettől, és helyzettől függ. :)

2.Hányadik osztályt kezded az ősszel?

      Erre fentebb már válaszoltam. :D

3.Miért szeretsz írni?

      Hmm. Ez egy jó kérdés, és elgondolkodtató. :) Valójában több oka is van, amiért szeretek. :D Kiélhetem mértéktelen fantáziám, egy kicsit megszabadulhatok a külvilágtól, megoszthatok valamit az emberekkel, ami jobb esetben még el is nyeri a tetszésüket. Szerintem az írást /ha valaki jól csinálja/ úgy definiálnám, hogy egy CSEPP VARÁZSLAT, ami másoknak is megadja a lehetőséget, hogy egy kicsit kiszakadjanak a szürke hétköznapokból, és egy "másik világba" kerüljenek, ahol beleélhetik magukat egy-egy szereplő karakterébe. :)

4.Mi adja az ihletet a bloghoz?

      Erre is válaszoltam már. :D De akkor leírom mégegyszer, hogy nagyon sok minden megihlet. Van, hogy csak sétálok az utcán, és a nagy gondolkodás közben ugrik be egy egy ötlet. :D Vagy zenét hallgatok és az ihlet meg. :)

5.Kedvenc könyved?

  Erre is válaszoltam. :) Ezt had ne kelljen még egyszer leírnom. :$

6.Álmaid pasija?

      Unokatesóm, osztálytársának a tesójának a haverja! :P ;D Na jó nem ám. Csak olyan jó volt leírni. :P :D De amúgy nem tudom. :D Majd ha találkozok vele akkor elmondom. ;)

7.Mi(k) a kedvenc blogod/blogjaid?

      Válaszoltam már. :P

8.Van háziállatod?

      -//-

9.Mi a legnagyobb álmod?

      Huh nem is tudom. Talán egy saját étterem?! :D

10.Mi a legutolsó dal, amit hallgattál?

     Pink- Nate Ruess- Just give me a reason. :)

11.Kik támogatnak, mikor a legmélyebb ponton vagy?

      Változó. De akiben még sose csalódtam, és aki általában ha tehette mindíg mellettem állt, az barátnőm, akivel már 6 éve osztálytársak is vagyunk. :)

Kérdéseim:

1. Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? XD 

2. Kutya vs macska?

3. Miért kezdtél bele az írásba? 

4. Mit utálsz a legjobban? 

5. Mi volt életed legnagyobb élménye?

6. Mi az ami nélkülözhetetlen lenne számodra, ha hajótörést szenvednél, és egy lakatlan szigetre kerülnél? 

7. Hogy telik a nyarad?

8. Melik sztárral találkoznál szívesen?

9. Mit olvastál, hallgattál utoljára?

10. Nyár vs tél?

11. Ha kívánhatnál valamit mit kívánnál?

Akiknek továbbküldöm:

Troublemaker, Anita Huczek, Merci

Tudom, hogy nem ér visszaküldeni, de nem olvasok más blogokat... :$ Nos ennyi lenne. :D Szóval várhatóan ma érkezik a kövi rész is. :D Csak még el kell pakolnom magam után, mielőtt belekezdek a folytatásba. :D