Dark Salvation!
Porcelánfehér bőr, sziporkázóan kék szemek. Ez volt az a két
fő tulajdonságom, amivel mindig is kitűntem a tömegből. Mind az emberek, mind a
vámpírok terén. Amikor még emberként éltem, elviselhetetlen volt a kín, amit a
kirekesztettség miatt éreztem. Sose
sérültem meg úgy igazán, és ha mégis a sebeim pár nap alatt begyógyultak,
mintha ott sem lettek volna. Betegségeket sem kaptam el soha. És ez csak még
több okot adott az embereknek, hogy éreztethessék velem a különcségem.
Egy napon mindez megváltozott. Azon a napon, mikor
megtudtam, hogy ki is vagyok én valójában.
Azon a napon, mikor Austin berobbant az életembe. És bár Ő elfogadott
olyannak, amilyen voltam, ez sem változtatott sokat a helyzeten. Ugyanúgy
kirekesztett voltam félvérségem miatt.
*************
Elgondolkodtatott, hogy vajon miért pont most jutott ez újra
eszemben, miközben Párizs egyik lepukkant negyedének macskaköves utcáit
koptattam. Több éve már, hogy utoljára találkoztam Austin-al. Sokat
köszönhettem neki, ami miatt mindig is hálás leszek, és ezt Ő is tudta, de nem
várhattam el, hogy megértse, hogy miért választottam ezt az utat, hogy miért álltam
az árnyak közé. Szerinte csak menekültem. Menekültem Nataniel elől, pedig ez
nem igaz. Én csak el akartam kerülni a vele való találkozás lehetőségét is, és
árnyként ezt lehetővé is tehettem. Sosem töltöttem annyi időt egy helyen, hogy
rám találhasson. Ez volt az árny élet legnagyobb előnye. Sőt, talán az
egyetlen. Miért tűnik ez így kimondva számomra is menekülésnek? Megráztam a fejem, hogy megtisztítsam a
gondolataim. Most a feladatomra kell koncentrálnom. Árnyként egy apró
figyelmetlenség is könnyen az életembe kerülhet, pedig nem könnyű megölni. Nagy nehezen sikerült kiürítenem a
gondolataimat, és a környék feltérképezésére összpontosítani. Minden kihalt
volt, bár tekintve, hogy jócskán elmúlt már éjfél ez nem volt meglepő. Megérkezve a kis könyvesbolthoz lekanyarodtam
egy szűk sikátorba, majd magamban számolni kezdtem a macskaköveket. Pontosan az 52-ik volt az, amire nekem
szükségem volt, és ami levitt a katakombák egyik titkos alagútjába. Amint
sikerült rálelnem kiemeltem a helyéről, majd ujjamat a kis panelre helyeztem.
Arcom meg sem rándult, ahogy a tű mélyen a bőröm alá hatolt. Az árnyként
töltött éveim során megtanultam elviselni a fájdalmat. Amint a kis tű
visszahúzódott, és az ellenőrzéshez szükséges vér is megvolt elemeltem ujjam a
paneltől, majd számhoz emelve nyaltam le róla a még kiserkenő vért. Mire a mozdulat végére értem a szúrásnyom már
el is tűnt, és a bejárat is feltárult előttem.
- Kezdődhet a móka. – Indultam el, miközben
fejembe húztam fekete szövetkabátom csuklyáját.
Belépve a katakombákba megcsapott az a jellegzetes hűvös
levegő, amiben a vér szaga terjengett.
Ez a hely olyan volt a vámpírok számára, mintha egyesítenénk egy templom „ menedékjogát” valamint egy
gyorsmenzát. Ami azt jelentette, hogy a
vámpírok söpredékének is a legalja tanyázott itt. Nem is igazán az a megfelelő
kifejezés, hogy menedékjogban részesültek az itt feltűnő alakok. Sokkal jobban
körülírja az, hogy eltekintve attól, hogy ember vagy vámpír az illető, aki ide
téved, vagy túl hülye, vagy túl merész ahhoz, hogy felmérje a helyzet veszélyességét.
Azthiszem én magamban egyesítettem mind
a két tulajdonságot. Hisz nem kevés merészség kellett az árny életmódhoz, és
nagy hülyének kellett lenni, hogy valaki önként beálljon közéjük. Az árnyalakulatok embereit többnyire olyan
vámpírokból állították össze, akik apróbb bűnöket követtek el a
vámpírtársadalom ellen. Ritka volt az
olyan, mint én, aki önként vállalta magára ezt a küldetést. Mondhatni mi
voltunk a vámpírvilág fejvadászai.
Kemény kiképzést kaptunk, ami lehetővé tette, hogy bárkit, tartozzon
akármelyik fajhoz, felkutassunk, és ha szükséges végezzünk vele. Annyi előnye volt csupán a dolognak ,hogy
egyfajta törvényen kívüli létet kaptunk érte cserébe. Azt tettük, amit a Tanács parancsolt, cserébe
magunk választhattuk a feladat elvégzésének a módját. Igyekeztem kerülni a kíváncsi pillantásokat,
míg végighaladtam a folyosón, a megfelelő termet keresve. Sikerült rejtve maradnom, míg meg nem leltem a
keresett helyet. Körbenéztem, hogy nem
figyel e valaki, de mivel minden átkozott nyomorult senkiházi el volt foglalva
a magad dolgával, így észrevétlenül surrantam be a helyiségbe. Körbenézve elfogott a hányinger. Az egész szobát átjárta a vér és a halál
szaga, valamint az átható bűz, amit a szétszórt, rothadó szemét okozott. Hogy tud valaki így élni? Visszanyeltem a
reggelim, és próbáltam keresni valami eldugott helyet, ahol megvárhatom, míg a
kiszemelt áldozatom visszaérkezik lakhelyére.
Végül az egyik sarokban találtam meg menedékem, ahol a jótékony sötét
eltakart. Össze kellett szednem magam, hogy eltüntethessem az erőm. Nem
akartam, hogy idő előtt felfedezzenek. Ez volt a legnehezebb dolog az egészben.
Hogy rejtve maradhassunk egy ilyen helyzetben meg kellett tanulnunk blokkolni
az erőnket, mivel sokminden leleplezhet minket.
A szagunk, aminket körülvevő aura, és az erőnk, amit minden valamire
való vámpír fel tudott mérni egyetlen pillantásból, vagy rosszabb esetben
látatlanban voltak képesek észlelni.
Mire sikerült teljesen blokkolnom eltelt jópár perc, de áldozatom még mindig
nem tért vissza. Unottan próbáltam meg
távol maradni a mellettem elterülő szeméthalomtól, miközben azon kattogott az
agyam, hogy milyen módszert válasszak a likvidálásra. Mivel a kiszemelt csupán
egy ember volt, ezért nem kívánt túlzott erőfeszítést a meló, de gyorsan és
körültekintően kellett cselekednem, hiszen a friss vér idevonzhatja a
vérszívókat seperc alatt. Az pedig
tekintve a létszámukat elég nagy kockázatot jelentene. Na nem mintha nem tudtam
volna lerendezni őket, de nem ez volt a parancs. Az az átkozott mozgó
büféasztal jópárszor beleköpött a Tanács levesébe, ezért fogja ma
bevégezni. Csak vele volt dolgom, a
többiekkel nem. Már kezdtem elunni a
várakozást, mikor egy hang furakodott a fejembe.
„Kim…”
Csupán csak a nevem volt, mégis heves reakciót váltott ki
belőlem. A gyomrom görcsbe rándult, és a
levegő is kiszorult a tüdőmből. Miért? Miért pont most? Már hónapok óta
felhagyott avval, hogy kapcsolatba lépjen velem, azt hittem végleg feladta. De
ezek szerint nem. Tekintve a köztünk lévő kapcsolatot képes volt erre, de azt
hittem az, hogy állandóan kizárom a fejemből ráébreszti, hogy nem vagyok rá
kíváncsi. Most is azt terveztem, hogy
kizárom, de mielőtt ezt megtehettem volna ismét meghallottam hangját.
„Tudom, hogy hallasz… Szükségem van a segítségedre…”
Ezt olyan elkeseredetten mondta, hogy egy pillanatra
átsuhant az agyamon, hogy életében először őszintén beszél hozzám. De aztán
felvillant bennem azon emlékek képe, amikor hasonló dolgokat használt fel,
csakhogy elérje, hogy felkeressem. És ez kijózanított. Dühösen rúgtam bele az
előttem lévő falba. Bár a fájdalom egy pillanatra átsuhant a testemen, én ügyet
sem vetettem rá. Túl dühös voltam hozzá, hogy ilyen kis apróságokra
koncentráljak.
„Tudom, hogy nem akarsz látni…És nem is magam miatt kérem
ezt tőled. Ha értem nem is, legalább tedd meg Lucy-ért.”
Mégis ki a frász az a Lucy? Nathaniel legújabb nőcskéje, aki
divatválságban szenved, és segítségre szorul? Hát köszönöm, de én ebben nem
kívánok részt venni. Mintha gondolatban válaszoltam volna Nathanialnek úgy
folytatta tovább.
„ Tudom, hogy most azt gondolod, hogy Lucy a legújabb
csajom, de tévedsz. Az isten szerelmére Kim. Ő csak egy kisgyerek. Nem érdemli
azt, amit a sors kiszabott neki. „
És én talán megérdemeltem azt, amit nekem szánt? Vagy amit
Te szántál nekem? Aztán lassan felfogtam, hogy mint is mondott. „Ő még csak egy gyerek” Mégis mire akart kilyukadni
evvel? Hogy kerül hozzá egy gyerek? Pont
hozzá, aki kerül mindenféle kötöttséget. És egy gyerek mindenképpen ezt
jelenti. Hideg borzongás futott
keresztül a gerincemen, ahogy felfogtam, hogy valaki volt olyan idióta, hogy
egy gyerek közelébe engedte.
„ Ha úgy döntenél, hogy segítesz nekünk, akkor gyere Stamfordba.
Elm strees 25. Kétlek…szükségem van rád…szükségünk van rád…”
Szóval többen vannak. Ez némiképp megnyugtatott avval
kapcsolatban, hogy Nathan közelében van egy gyerek. De avval kapcsolatban nem, hogy hihetek e
neki. Annyiszor vert már át, és én annyiszor sétáltam már bele a kisded
játékaiba… Ekkor viszont beugrott valami. Az elmúlt időben felreppent egy
pletyka…Egy pletyka, miszerint valaki átváltoztatott egy kislányt… Mégis miféle
elvetemült szörnyeteg lenne képes ilyenre?
De ha ez igaz, akkor…akkor Nathaniel igazat mondott. De mégis miben
lehetnék én evvel kapcsolatban a segítségére? Nekem sincs több tapasztalatom a
gyerekekkel, mint neki. Nem volt több
időm rágódni rajta, hogy mi ez az egész, mert nyílt az ajtó, és belépett rajta
a várt személy. Hátrább húzódtam, hogy biztos takarásban legyek, majd megvártam,
míg bebotladozik, és leveti magát a
kopott, vizeletszagú fotelba, ami a szoba közepén kapott helyet. Úgy döntöttem
gyors, és tiszta munkát végzek. Túl sok
dolog kavargott a fejemben ahhoz, hogy most itt szöszöljek evvel a féreggel.
Egyetlen gyors mozdulattal mögötte termettem, majd mielőtt bármit is
reagálhatott volna kezemet nyaka köré fontam, majd rántottam rajta egyet.
Felhangzott a jellegzetes reccsenés, ami a csontok törését jelezte. majd
áldozatom élettelenül rogyott össze. Dolgom végeztével kifelé vettem az irányt.
Halk, de gyors léptekkel jutottam el az ajtóig, amit aztán résnyire nyitottam,
hogy felmérhessem a folyosót. Kinn csak egyetlen ember ácsorgott, aki a falnak támaszkodva
próbált talpon maradni. Tudtam, hogy ember, és azt is, hogy részeg. Ha kell
vele gyorsan leszámolok, úgyhogy nem tekintettem rá kockázatként. Magabiztosan léptem ki az ajtón, mire a férfi
érdeklődve kapta fel a fejét. Gyors, de
cseppet sem fenyegető léptekkel indultam meg az alak felé. Nem volt célom
bántani őt, hisz nem tartozott a feladatomhoz, de ha rám támad, nem kímélem.
Amúgy is elég ramaty lett a hangulatom.
Érdeklődve méregetett, de volt egy olyan érzésem, hogy amilyen részeg,
még azt is nehezen állapítja meg, hogy fiú vagyok e, vagy lány. Elhaladva mellette csábosan rákacsintottam,
majd mutatóujjamat szám elé emelve formáltam ajkaimmal egy halk, elnyújtott S
betűt. A pasi benyelte, amit el akartam vele hitetni, és nyávogó nevetést hallatott.
Valójában inkább hasonlított egy sérült lamantin szenvedéséhez, de nem álltam
meg, hogy ezt neki is megjegyezzem. Minél hamarabb ki akartam jutni innen. Gyors ütemben hagytam magam mögött a katakomák
ezen részét, valamint a lepukkant kis utcát is. Rákanyarodtam a megfelelő
utcára, majd a Hotel Du Louvre felé vettem az irányt, ahol megszálltam, hogy
jelentést tegyek Damonnak a sikeres küldetésről, és megbeszéljek vele valamit,
amit pár perce határoztam el.
Pár nap múlva…
Végigmentem a Jones Hill Road-on, majd rákanyarodtam a South
streetre, aminek következtében közvetlenül a tengerparton kötöttem ki. Kerestem
egy félreeső helyet, majd leállítottam a kocsit, és kiszálltam. A szél belekapott hajamba, és ártatlan játékot
kezdett vele. Egy nagyot sóhajtva
indultam el a víz felé. Cipőmet levéve
sétáltam el egészen a part végéig, majd hagytam ,hogy a hullámzó tengervíz
lágyan cirógassa bőröm. A felkelő nap
aranysárgára festette a horizontot. A fénysugarak meg-meg csillantak a tiszta
vízfelszínen. Az egész látvány olyan megnyugtató volt, én mégsem voltam
nyugodt. Hátrább léptem, ahol már nem tudott elérni a víz, majd leültem a puha
homokba. Mégis mi a jó francot művelek? Önként sétálok bele ebbe az egészbe,
holott már jó előre tudom, hogy nem fogok épen, és sértetlenül kisétálni,
miután vége. Nem tudom meddig ültem ott,
a homokban, de azt igen, hogy jó sok idő telt el, mire rá tudtam venni magam,
hogy felkeljek, és tovább induljak.
Eközben az Elm street-en.
A szedett vetett kis társaság gondterhelten helyezkedett el
a nappaliban. Mindannyian elvoltak a saját gondolataikkal, így nem is nagyon
beszélgettek, míg meg nem jelent az ajtóban egy szökés barna hajú kislány. Arca azonnal felderül, mikor meglátta a 30-as
éveiben járó férfit, majd odafutott hozzá, és mosolyogva a nyakába ugrott.
- -Végere itt vagy. - Mosolyodott el angyalian.
- - Igen, itt vagyok. Siettem vissza hozzád hercegnő. - Mosolyodott el a férfi is, majd védelmező karjait a kislány köré fonta. Pár hónappal ezelőtt még nem gondolta volna, hogy valaha is apai szerepet fog vállalni, azt pedig főleg nem, hogy ennyire sokat fog jelenteni neki a rá bízott kislány. Mert sokat jelentett neki, ebben biztos volt. Ha nem így lett volna, akkor nem aggódott volna a fennálló helyzet miatt, és nem tett volna meg mindent annak érdekében, hogy elpusztítsa a kislányra veszélyt jelentő alakokat. Mert hogy voltak akik veszélyt jelentettek rá. Hiszen egy vámpír kislányról volt szó, ami nem gyakran fordult elő. Egyfajta ereklyének számított, amit sokan meg akartak szerezni, de csak kisebb része jelentett igazi fenyegetést. Viszont volt egy illető, aki bármi áron meg akarta szerezni magának. És Ő jelentette a fő gondot. Valamint az, hogy kilétét homály fedte. Most is épp egy felderítő út miatt voltak távol. Sikerült egy darabig követniük a rejtélyes idegen egyik emberét, de aztán sajnos szem elől tévesztették.
-- Annyira hiányoztál. - Nyomott egy hatalmas cuppanóst a kislány a férfi arcára, majd újra visszabújt karjaiba.
- Te is nekem. - Adott egy puszit a férfi is a kislány hajára. - Jól megvoltál Nathan bácsival, míg nem voltunk itthon? Ugye nem idegesített sokat? - Mosolyodott el újra a férfi. Az említett épp ezt a pillanatot választotta, hogy csatlakozzon a nappaliban ülő társasághoz.
- Nem. Sokat játszott velem. De tegnap előtt magában beszélt. - Hajolt közelebb a kislány, hogy az utolsó mondatot a férfi fülébe súghassa. Nem mintha evvel előbbre lett volna, tekintve, hogy a szobában mindenki szuperérzékeny hallással rendelkezett.
- Jutottatok valamire? - Kérdezte a többieket Nataniel, remélve, hogy a tématerelés meghozza a hatását, és senki nem fog avval foglalkozni, amit a kislány Eric fülébe súgott. Nos...sajnos ez nem jött be.
- Nem. Az a mocsok meglépett. De mi ez a magadban beszélős dolog? - Szaladt a magasba Max szemöldöke.
- Semmi...- Rándította meg a vállát Nathan.
- Az emberek nem szoktak csak úgy magukban beszélni. - Kötötte az ebet a karóhoz Max.
- Semmi olyan, ami rátok tartozik. - Szűrte a fogai között Nathan. Látszott rajta, hogy kezd kijönni a sodrából, amit a többiek nem értettek. Eric-nek eszébe jutott egy régebbi eset. Nathan akkor ugyanúgy magában beszélt, mint ahogy most, és akkor is kiakadt, mikor erről kérdezte. De nem feszegette a dolgot, mert nem akarta tovább hergelni az esetek többségében nyugodt barátját. Helyette a karjaiba kapaszkodó kislányra nézett.
- Ahogy látom most keltél fel, úgyhogy irány reggelizni kishölgy. - Állította talpra a kislányt, majd a konyha felé vezette. A többiek követték őket, és mind letelepedtek a pult köré. A felnőttek palackozott vérrel csillapították éhségüket, Lucy pedig rendes ételt kapott. Mivel egy gyerek szervezetével rendelkezett, ezért nem egészen úgy hatott rá az átváltozás, mint ahogy egy felnőttre. Továbbra is elég volt, ha emberi ételeket evett. Attól is kellőképpen jól lakott. Már majdnem végeztek a reggelivel, mikor Nathan hírtelen felkapta a fejét. Beleszimatolt a levegőbe, majd arca szokatlanul komor lett. Körbelötykölte a kezében szorongatott borospohárban levő piros folyadékot, majd poharát az asztalra tette.
- Nahatn minden rendben? - Kérdezte Eric, akinek először feltűnt furcsa viselkedése. Nathan minta meg sem hallotta volna bámulta tovább a poharát. Már a többiek érdeklődését is sikerült magukra vonniuk, de Nathan még mindíg nem reagált. Mikor újra megszólalt váratlan dolgot mondott, és nem tudták pontosan, hogy kihez is beszél.
Kim.
- Nem gondoltam volna, hogy tényleg eljössz. - Szólalt meg Nathaniel, miközben a helységben tartózkodó többi személy értetlenül meredt rá.
- Te kihez beszélsz? - Kérdezte az egyik, majd körbenézett. Úgy éreztem itt a pillanat, hogy végre felfedjem magam. Valójában már azóta figyeltem őket, mióta a konyhába léptek, de úgy gondoltam nem árt, ha előtte kicsit felmérem a terepet, hogy mire számítsak. De sajnos nem nagyon beszélgettek, szóval semmi új információ nem derült ki a számomra. Végig csak a kislány csacsogása töltötte be a helyiséget. Legalább Nathaniel ebben nem hazudott.
- Ne bízd el magad. - Löktem el magam a szekrénytől, amivel felfedtem tartózkodási helyem. -Nem miattad jöttem. - Mire a mondat végére értem egy test csapódott az enyémnek, és karjaimat satuként tartva lökött neki a falnak.
- Ki vagy Te? - Jött a cseppet sem kedves kérdés. Valójában a kérdéssel semmi gond nem volt, de a hangsúly, és ahogy a férfi szinte köpte felém a szavakat egy kicsit feldühített. Fel voltam készülve erre a fogadtatásra, épp ezért nem is védekeztem, de az, hogy ilyen hangot üt meg, azt már nem tudtam lenyelni. Egyetlen laza mozdulattal szereltem le, majd ügyet sem vetve rá megkerültem, és a kislányhoz léptem.
- Szóval Te lennél Lucy? - Mosolyogtam rá gyengéden. A kislány megszeppenve nézett rám, majd némán bólintott, hogy nem tévedek, tényleg Ő az. - Szia. Én Kim vagyok. - A következő pillanatban az előbbi férfi ismét támadásba lendült. Egy szempillantás alatt köztem és Lucy között termett, ezzel eltakarva előlem a kislányt. Arcom akaratlanul is megrándult, ahogy próbáltam visszafojtani mosolyom. Volt egy olyan érzésem, hogy végképp betenné a kaput a pasinál, ha a képébe röhögnék. Tudtam, hogy támadni fog. Testtartása elárult minden egyes lépést, amit tervez. Nem haragudtam rá, amiért ezt tervezi. Csak Lucyt akarja védeni. Erre már az első pillanatban sikerült rájönnöm. Mégsem hátráltam volna meg, ha nekem esik. Végül mégsem került sor viaskodásra, mert Nathan az utolsó pillanatban a férfi elé lépett.
- Eric hagyd abba. - Mondta, majd ugyan úgy közénk állt, mint az előbb a férfi közém, és Lucy közé. Egy pillanatra fájdalom nyilalt a szívembe, de gyorsan rendeztem magam, és gúnyosan Nathanra mosolyogtam.
- Ugyan már. Tudom, hogy szívesen nézted volna végig, ahogy egy kicsit eltángál. De legnagyobb sajnálatodra közölnöm kell, hogy nem sikerült volna neki. - Kacsintottam rá, majd egy szempillantás alatt kerültem meg őket, és álltam meg az ajtóban.
- Nathan mi ez az egész? - Nézett farkasszemet a férfi Nathaniellel.
- Srácok had mutassam be nektek... - Nem tudta folytatni, hisz szigorú hangom felcsendült a fejében.
" Csak egy feltétellel maradok, az pedig az, hogy egyiküknek sem mondod el, hogy ki vagyok"
- Szóval bemutatod nekünk...Kit is? - Kérdezte a harmadik férfi, miközben érdeklődve mért végig.
- Kim-et...Egy régi barátomat... - Válaszolta Nathaniel kurtán, kerülve a szemkontaktust mindenkivel.
- Nos...Úgy látszik Nathaniel nem igazán említette az érkezésem. Úgyhogy hagylak titeket trécselni a további sorsomról. - Kacsintottam rájuk, majd magam mögött hagytam a konyhát, és a nappaliban lévő bőrkanapén táboroztam le. Valójában azt sem bántam volna, ha végül amellett döntenek, hogy nem tartanak igényt rám, de tudtam, hogyha megkérnek, hogy maradjak és segítsek nekik, akkor megteszem. Ha másért nem is, Lucy-ért mindenképp. Elbűvölő kislány volt, és már egyből levágtam, hogy Nathan nem azért hívott ide, hogy bébicsőszködjek. Sokkal komolyabb volt a dolog, mint vártam. Érdekelt, hogy mi is pontosan ittlétem oka, ezért reméltem, hogy hamar befejezik a vitaszakkört, és közlik a döntést. Megtehettem volna, hogy hallgatózok, hisz szuperérzékeny hallással rendelkezem, de úgy döntöttem, hogy az nem lenne illendő, ezért kizártam minden zajt, ami a konyhából jött. De tudni kell rólam, hogy csak egy bizonyos pontig vagyok türelmes. Szóval ha nem végeznek negyed óra múlva, akkor nem leszek ilyen jólnevelt. Fejemet hátradöntöttem a kanapé támlájának, majd lehunytam a szemeimet. Az elmúlt pár napban nem igazán volt időm pihenni. El kellett intézem pár dolgot, mielőtt tegnap késő délután felszálltam a gépre. Landolás óta pedig egyfojtában vezettem, hogy ideérjek. Csak a parton álltam meg, de ott sem igazán tudtam elengedni magam. Így most jól esett, hogy kicsit magamban lehettem, és pihenhettem. Már közel voltam hozzá, hogy elaludjak, de valami megzavart.
- Nem félsz tőlem tökmag? - Kérdeztem csukott szemmel.
- Nem igazán. Azthiszem ha bántani akartál volna, már megtetted volna. - Csendült fel mellőlem Lucy édes hangja. - De honnan tudtad, hogy én vagyok? - Kérdezte meglepetten.
- Okos kislány vagy. Mit gondolsz honnan tudtam? - Mosolyodtam el, miközben még mindíg csukva voltak a szemeim. Míg Lucy válaszára vártam újabb zavaró tényezővel kellett szembenéznem. Mégpedig avval, hogy valaki a fejemben próbált kutakodni. Akármelyikük is volt az, sajnos el kellett keserítenem. Szembesülnie kellett avval, hogy gondolataim között kutakodva csupán egy szívélyes kérésre akad, amiben megkérem, hogy másszon ki a fejemből.
- Nem tudom. - Válaszolta végül Lucy. Fáradtan sóhajtottam egyet, majd kinyitottam a szemeim, és Lucy-ra pillantottam. A kislány pár lépésnyire állt tőlem, és kíváncsi szemeit enyémekbe fúrta.
- Csupán csak megérzés volt. Képes vagyok kiszűrni a körülöttem lévő emberek auráját, ha már találkoztam velük. - Válaszoltam neki, majd egy halvány mosolyt eresztettem meg felé.
- Értem. - Mondta, majd mosolyogva közelebb lépett hozzám, és lehuppant mellém a kanapéra. - Fáradt vagy? - Kérdezte hirtelen, amint ismét becsuktam volna a szemeim.
- Igen. Egy kicsit. - Válaszoltam neki.
- Akkor nem zavarlak. - Mondta, majd épp készült felkelni, mikor ismét megszólaltam.
- Nem zavarsz. - Mondtam, és komolyan is gondoltam. Kevés ember volt, akinek a közelségét hosszabb ideig önszántamból megtűrtem, de Ő közéjük tartozott. Kislányos bája, és ártatlansága nyugtatóan hatott rám. Válaszomat hallva elmosolyodott, majd még közelebb ült hozzám, és fejét ölembe fektette. Meglepett, hogy ennyire megbízik bennem, holott nem ismer, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól a bizalma. Egy halvány mosoly kíséretében csuktam le ismét szemeim, majd adtam át magam a kellemes zsibbadtságnak. Éreztem, hogy egyre nehezebb ébren maradnom, ahogy azt is, hogy valószínűleg egy kicsit később fogom megtudni, milyen döntésre jutottak a konyhában lévők. Lucy egyenletes, halk szuszogása sem segített az ébren maradásban, csak még álmosabb lettem tőle. Mire ismét felocsúdtam volna már késő volt. Egyenletes iramban meneteltem álomország felé, és semmi nem volt a világon, ami felébreszthetett volna....
Nos ennyi lenne az első rész. Remélem elnyeri a tetszéseteket. :D Viszont a kövi nem tudom mikor érkezik, mert a kövi pár hetem elég zsúfolt lesz, és ingázással fog telni. :$ Vagy nem leszek net közelben, vagy időm nem lesz rá, hogy gépezzek. Viszont minden lehetőséget megragadok majd az írásra, szóval próbálok sietni. :D És várom a véleményeteket az első részhez. :D
