Dark Salvation! 2

És itt is lenne a második rész. :D Bár nem igazán reagáltatok az elsőre be kell ismernem, hogy egészen a szívemhez nőtt ez a minisztori már most. :) Szóval remélem azért egy icipicit a ti tetszéseteket is elnyeri majd.

Dark Salvation!

2.rész

Eközben a konyhában.

A konyhában maradt három férfi percekig csendben emésztgette a történteket. Nathaniel még mindíg nem volt hajlandó elhinni, hogy Kim végül mégis eljött. Nem számított rá, hogy valóban hisz neki Lucy-val kapcsolatban, arra pedig végképp nem, hogy hajlandó lenne segíteni, hiszen az elmúlt pár évben szándékosan menekült előle. Tudta, hogy így van, hiszen akárhányszor a lány nyomára akart bukkanni, annak mindíg sikerült kicsúsznia a karmai közül. Végül Eric zavarta meg az idilli némaságot avval, hogy jelentőségteljesen Max-ra nézett. Max tudta, hogy mit akar tőle Eric, és készségesen hozzá is látott a feladat elvégzéséhez, hiszen őt is felettébb érdekelte, hogy milyen céllal is van itt a lány. Szemeit lehunyva elmélyülten próbálta kizárni a szobában tartózkodókat gondolataiból, és csak a lányéira koncentrált. De a várt gondolatok helyett csupán egy falra lelt, amelyen egy kis tábla kapott helyet a "Ne zavarj" felirattal. Arcán egy aprócska mosoly suhant át, hiszen elég régóta nem találkozott senkivel, aki ki tudta volna zárni a gondolataiból. A következő pillanatban pedig mosolya kiszélesedett, hiszen felcsendült a fejében a lány hangja. Közölte vele, hogy megköszönné, ha kiszállna a fejéből. 

- Én bírom a csajt. - Jelentette ki amint felfogta, hogy hiába is próbál, nem fog bejutni a fejébe. Bár evvel egy újabb puzzle darabot illeszthetett a helyére, mivel csak kevesek lehetnek képesek arra, hogy így kizárják.

- Fejtsd ki kérlek bővebben, hogy mit értesz az alatt, hogy bírod. - Sziszegte oda neki Nathan dühösen. 

- Nyugi van kistigris. - Mosolygott rá Max kivillantva fogait. - Világos, hogy Te tartasz igényt rá. De attól még bírom. Ritkán találkozom olyannal, aki megpróbál kizárni. És még ritkább az olyan, akinek sikerül is. - Utolsó mondatát Eric-hez intézte, aki felfogta, hogy mire is akar evvel utalni. A férfi továbbra is csendben maradt, de nyugalmatlansága tapintható volt. Mikor végül megszólalt hangja keményen és ellentmondást nem tűrően csengett. 

- Nem maradhat. - Nézett jelentőségteljesen Nathan szemébe.

- Kérlek fontold meg a döntésed. - Válaszolt neki Nathan.

-          Mégis mi a fene folyik itt Nathan? Ki ez a lány? – Nézett kérdőn barátjára Eric.  Mikor az még percekkel később is csak némán meredt maga elé, elvesztette a türelmét.  – A mi feladatunk megvédeni Lucyt erre a nyakunkra hozol egy idegent, aki bár vámpírnak néz ki ver a szíve, és az ereje olyan jelentéktelen, hogy nem is lehet érezni. Már ha egyáltalán van neki. – Gúnyos mosoly suhant át az arcán, mielőtt folytatta volna. – Nem tudom, hogy mi a szándékod avval, hogy idehívtad, de nem maradhat.

-          Nézd Eric. – Szólalt meg végre Nathan. Hangja magabiztosan csengett, és tudta, hogy most meggyőző érveket kell felsorakoztatnia, különben barátja nem egyezik bele a lány maradásába. – Mióta is vagyunk barátok? – Tette fel a kérdést, amivel megdöbbentette a másik két vámpírt.

-          Átváltozásunk óta. – Válaszolta zavartan a férfi. Nem értette, hogy barátja mit akar evvel elérni.

-          Pontosan. Elég régóta ahhoz, hogy tudd, bízhatsz bennem. Tudom, hogy hajlamos vagyok a komolytalanságra, de azt hiszem mondhatjuk azt is, hogy ha tényleg szükség volt rám, akkor meg tudtam emberelni magam. Lucy biztonsága nekem is fontos, és alig van ember, vagy éppen vámpír, aki mellett nagyobb biztonságban lenne. Kimnek valóban dobog a szíve, mivel félvér. – Itt tartott egy kis szünetet, hogy a helyiségben tartózkodó másik két vámpír megemészthesse a hallottakat. És valójában neki is kellett egy kis idő, hogy átgondolja a dolgokat. Eddig is gyanakodott rá, hogy annak, hogy nem tud a lány nyomára bukkanni komoly oka van, de most, hogy ez az ok világossá vált számára beleborzongott még a gondolatba is. Hisz annak, hogy Max nem tud a gondolataiban olvasni csak két oka lehetett. Vagy nem voltak gondolatai, vagy megtanulta elzárni őket. Nathaniel természetesen a második verzióra voksolt, ami még jobban elborzasztotta. Hisz csak egy hely van, ahol elég kemény a „kiképzés” ahhoz, hogy ilyenekre képes legyen. Az pedig az árnyak úgynevezett „nevelőtábora”. Ez az a hely, amit épeszű vámpír próbál elkerülni. Bár csak kisebb bűnt elkövetők kerülnek be az árnyszakaszokba, mégis, aki ide kerül inkább választaná a Fort Nox-ot állandó lakhelyéül, mint hogy 3 évet lehúzzon árnyként.  Ennyi volt a „kötelező szolgálati idő”, amit kevés vámpír él túl sértetlenül.  A jelek szerint Kim már jóval túllépte ezt az időt, és ez csak alátámasztja azt az elképzelését, hogy Kim önként állt közéjük.  Nathan-nek vegyes érzelmei voltak evvel kapcsolatban. -Mert bár fájt neki a tudat, hogy valószínűleg miatta csatlakozott hozzájuk, azér egy cseppnyi büszkeséget is érzett, amiért a lánynak ilyen képességei voltak.

-          - Ezt még te sem gondolhatod kmolyan. Egy félvér? És hogy lenne már biztonságban mellette? Hiszen csekély erővel rendelkezik. – Eric hangja kétkedő volt. Nem igazán értette, hogy mire gondolt Nathan, mikor idehívta a lányt. Miben segíthetne Ő nekik?

-          Valóban így lenne? – Húzta fel sértetten a szemölökét. Valamiért bántotta, hogy Eric ennyire lenézi a lányt.

-          És itt jön képbe a másik dolog. Csak egy oka lehet annak, hogy Max nem tudott olvasni a gondolataiban. …

-      Valójában kettő. - Szakította félbe Max.

-          Max!- Szólt rá erélyesen Eric.

-          Jólvan na. De ha egyszer tényleg?! Hisz fennállhat annak a veszélye is, hogy nincsenek is gondolatai, amiket láthatnák. – Kuncogott fel, amire két újabb figyelmeztető mordulást kapott. Egyet Erictől, a másikat pedig Nathantól. – Azthiszem ez a beszélgetés nekem nem tetszik, úgyhogy amondó vagyok, hogy magatokra hagylak titeket, had civakodjatok kettesben. – Mosolygott rájuk angyalian Max, majd kifelé indult.  – Míg sikerül dűlőre jutnotok, addig kimegyek a hátsókertbe Lucy-val. –Alig, hogy kimondta megtorpant, hisz szemet szúrt neki valami. Vagyis éppen valaminek a hiánya.  Ugyan ebben a pillanatban Eric háta is megfeszült, hisz Ő is észrevette azt, amit Max. Nathaniel továbbra is csak nyugodtan álldigált, viszont mikor Eric szélsebesen a nappali felé indult, Ő is a nyomába eredt. Nem kockáztathatta, hogy Eric esetleg újra Kim-re támad. Nem a lányt féltette, sokkal inkább Eric-et tőle. Mert bár barátja rettenthetetlen, és piszok erős volt, nem érhetett fel Kim erejéhez, amit jelenleg valószínűleg blokkolt.  Viszont a nappaliba érve nem várt látvány fogadta őket. Kim a lábait felhúzva aludt a kanapén, Lucy-val az ölében. Mind a hárman döbbenten nézték a békésen szunyókáló párost.

-          Most már talán belátod, hogy Kim nem jelent veszélyt Lucy számára. – Mormolta Nathan, miközben felkapta a kanapé mellett heverő plédet, és rájuk terítette, mindezt egy szempillantás alatt.

Kim.

Mély álomtalan álmomba valami furcsa érzés elegyedett. Alvás közben sem kacsoltam ki „receptoraimat” és ez tette lehetővé, hogy megérezzem az idegen jelenlétét, még mielőtt bárki más felfedezhette volna. Tudtam, hogy nem a házban tartózkodó vámpírokhoz tartozik, mivel aurája sötéten villogott, és áradt belőle a rosszindulat. Egy szempillantás alatt kipattantak a szemeim, és három meglepett tekintettel találkoztak. Tudtam, hogy ők még nem fedezték fel a jövevényt, hiszen akkor valószínűleg nem velem lettek volna elfoglalva, ezért is vált sürgetővé a tettvágyam. Felismertem az aurát, ami az ismeretlenhez tartozott. Munkám során nem egyszer találkoztam vele.

-          Max ugye? – Néztem a rozsdavörös hajú, alig 20-nak kinéző vámpírra, aki meglepetten pislogott vissza rám.

-          Pontosan. –Válaszolta, majd gyanakvóan végigmért.

-          Megtennéd, hogy felviszed Lucy-t a szobájába? – Néztem rá jelentőségteljesen. – És ha már itt tartunk, maradj is ott vele.

-          Miért gondolod úgy, hogy parancsolgathatsz a házamban? – Csattant Eric éles hangja. Szemeit összeszűkítve figyelt miközben próbáltam kikecmeregni Lucy alól.

-          Bocsáss meg, ha a hanghordozásom arra utalt, hogy parancs volt. Csupán egy kérésnek szántam, a biztonsága érdekében. – Álltam a tekintetét. Eric még jobban összehúzta szemeit, miközben kereste a megfelelő szavakat, amikkel visszavághat. De a sértések helyett, amik valószínűleg a fejében kavarogtak, csak egy kérdést tett fel.

-          Miből, gondolod, hogy veszélyben lenne? – Hangja merő gúny volt, de úgy döntöttem, hogy a jelen helyzetben eltekintek a sértődöttségtől. Ehelyett amint sikerült talpra állnom az ajtó felé indultam. Nem éreztem szükségét, hogy részletezzem neki a dolgot. Hisz percek kérdése, hogy Ő is megérezze Buzz erejét.

-          Kimberly Mower! Azonnal magyarázd meg, hogy mi ez az egész. – Csattant Nathaniel atyáskodó hangja. Bár legszívesebben lekevertem volna neki egyet, nem tagadhattam, hogy jól esett az aggódása. Vállam felett hátranézve megejtettem felé egy angyali mosolyt.

-          Csak üdvözlök egy régi barátot. Te pedig kérlek teljesítsd a kérésemet. – Néztem Max-re, a kérés szót direkt kihangsúlyozva.  Nem tudom minek volt köszönhető, de Max egy pillanat múlva Lucy mellett termett, majd óvatosan a karjaiba vette, és az emelet felé indult vele. Az, hogy eközben Eric és Nathan mit csinált, már rejtve maradt előlem, hisz gyors iramban elhagytam a házat, mert Buzz egyre közelebb ért.  A házból kiérve megálltam a hátsó udvar közepén, és a levegőbe szimatolva próbáltam bemérni, hogy pontosan honnan érkezik. Mivel a szél felkavarta az illatokat, ezért ez a módszer nem bizonyult megfelelőnek, éppen ezért tértem át egy jóval hatásosabbra. Lábaimat összekulcsolva ültem le a fűre. Testrészeimet ellazítva zártam ki minden zavaró tényezőt az elmémből, hogy csakis Buzz aurájára összpontosítsak.  Tudtam, hogy egyedül jön, ezért engedtem meg magamnak, hogy rajta kívül mindent kizárjak. Másodpercekkel később már épp sikerrel jártam volna, mikor egy hang kizökkentett.

-          Mégis mi a jó fenét csinálsz? – Kérdezte Eric, miközben döbbenten meredt rám, mintha egy elmebeteget venne épp szemügyre.

-          Csss. – Tettem a szám elé a kezem, majd visszahelyezkedtem eredeti pozíciómba. Újabb másodpercek múlva, míg a döbbenet elnémította Eric-et sikerül bemérnem Buzz-t. Északról közelített, méghozzá elég gyorsan.  – Lépj jobbra párat. – Szóltam oda Ericnek nyugodtan, miközben feltápászkodtam a földről.

-          Mi van? – Kérdezte egy újabb döbbetn pillantással. Azthiszem már tényleg hibbantnak gondolt, és én cseppet sem siettem el a dolgot, hogy meggyőzzem az ellenkezőjéről. Most volt fontosabb dolgunk is. Amilyen iramban Buzz halad, Eric már csak akkor fogja észrevenni, mikor becsapódik, pontosan oda, ahol áll. Tekintve, hogy ez másodpercek múlva be fog következni egy szempillantás alatt mellette termettem, arrébb löktem, majd én is elugrottam. Még pont időben, mert amint lábam földet ért, már meg is érkezett a vendégünk.  A földet érése után több dolog is történt egyszerre. Ruhámat leporolva vártam, hogy elkezdődjön a harc. MErt hogy ezt a szitut nem oldjuk meg bunyó nélkül az tuti. Ezzel egy időben Buzz elmosolyodott, miközben álló helyzetbe tornázta magát, Eric pedig döbbenten, de elszántan állt vele szemben.

- Nocsak, nocsak, nocsak... Kimberly Mower. Ismertebb nevén a Kaszás. Mégis mi hozott egy magadfajtát egy ilyen helyre? - Mért végig Buzz, majd tekintetét Eric-re vezette. - Hmm. Csak nem behálózott a kis boszorka? Én a helyedben vigyáznék vele. Bár ártatlannak tűnik, piszokul sok gondot tud okozni az embernek. - Mondta, majd élesen felnevetett. De ez a fajta nevetés nem a megszokott volt. Nem az, ami melegséget ébreszt az ember szívében, vagy mosolygásra készteti. Nem vidám, vagy kedves. Színtiszta gúny áradt belőle, és rosszindulattal volt tele.

- Óhh, ne bókolj nekem Buzz. Még a végén elpirulok. - Válaszoltam neki nyugodtan, majd lassú tempóban elindultam Eric felé. Látszott rajta, hogy össze van zavarodva. A fejét értetlenül kapkodta köztem és Buzz között. - Ha lehet kerüld a közvetlen érintkezést. - Álltam meg mellette, majd szembefordultam Buzzal. Miközben tekintetemet végig rajta tartottam szavaimat továbbra is Eric-nek címeztem. - Buzz egy föld démon, ezért sose tudhatja az ember, hogy mikor veszi igénybe a mocskos kis trükkjeit.

- Ezzel most igazán a lelkembe tapostál.- Tettetett sértődöttséget Buzz.

- Úgy gondolod, hogy neked van olyanod? - Válaszomra arca idegesen megrándult. Tudtam, hogy ezzel csak feldühítem, de pont ez volt a célom. A föld démonok veszettül erősek, de egy bizonyos határt átlépve elvesztik a kontrolljukat, és már csak ész nélkül támadnak. Ez nekünk jelent előnyt, hiszen aki csak a támadásra figyel, az megfeledkezik a védekezésről. Nem volt időm tovább gondolkodni, hiszen Buzz támadásba lendült. - Nemár! Egy dobócsillag?! Most komolyan? - Hajoltam el a felém hajított acélcsillagok elől.

- Ugye tudsz róla, hogy ezzel csak dühíted? - Nézett rám felhúzott szemöldökkel Eric, majd Buzz-nak esett.

- Nem tehetek róla, hogy utálom az ilyen módszereket. - Válaszoltam neki, majd meglepetten pislogva néztem, ahogy szélsebesen, egy kötéllel körbetekerve a lábait, földre teríti Buzzt. He? Mégis honnan szedett kötelet? Bár mindegy is. Legalább hallgatott rám, és kerüli a közvetlen érintkezést. Egy föld démonnál sosem tudja az ember, hogy mi lesz a következménye akár csak egy aprócska érintésnek is. Eric önelégült tekintete valahogy azt sugallta, hogy ez az egész csak egy erőnléti verseny. Mintha be akarta volna bizonyítani, hogy egyedül is elbír egy ilyen alakkal, nem kellek ahhoz én. Nem haragudtam rá érte, hisz pasiból van a szentem. És mint hímnemű egyed, hajlamos a hímsoviniszta felfogásra. De elkövette azt a hibát, hogy míg ezt a fura erőfitogtatási játékot játszotta, hátat fordított Buzz-nak.  A következő pillanatban már talpon is volt, és teljes erőből Eric-re rontott. Karját megragadva dobta át a vállán, majd teljes erőből a földbe döngölte. A kisebb nagyobb zúzódások nem jelentettek akkora gondot, mint a karján megjelenő kis barna folt. Hisz míg a sérülései percek alatt elmúlnak, az a folt semmi jót nem jelent. Én már csak tudom, hisz tapasztaltam, menyire nem kellemes. Aki szerez egy ilyen foltot, számíthat rá, hogy ha nem kap megfelelő segítséget, ráadásul hamar, akkor vége. Az a folt egyre terjed az egész testén, míg végül beborítja az egészet, agyaggá változtatva az illetőt. És mindezt a legelviselhetetlenebb, és legszörnyűbb kínok között, míg végül az illető már azt kívánja, hogy inkább szaggassák ki a testrészeit, tépjék le egyesével a körmeit, és gyújtsák fel. Nos...Én ezt kívántam, mikor velem esett meg. A folt máris elkezdett terjedni, miközben Eric üvöltése belehasított a késő délután csendjébe. Bármekkora fájdalmai is voltak, megpróbált felállni. Buzz kihasználva a pillanatnyi gyengeségét ismét neki rontott. Viszont mielőtt újabb kárt tudott volna tenni benne egy fénycsóva jelent meg alig pár méterre tőlünk.Szemeimet eltakarva próbáltam meg tompítani a fényt. Amint kicsit halványult, hunyorogva emeltem el kezeim arcom elől. A szikrázó fényben egy ember alakja rajzolódott ki, aki halálos nyugodtsággal sétált felém, kezében szorongatva valamit. Fél szemmel Ericre sandítottam, hogy sikerült e hárítania Buzz támadását. Viszont a látvány, ami fogadott sokkolóan hatott rám. Eric, és Buzz is ugyanabban a pózban volt, mint pár pillanattal ezelőtt, mintha megfagytak volna. Be kell vallanom, egy kicsit megrémített a jelenet. De nem hagytam időt, hogy agyam tovább fűzze a dolgot. "Egy árnynak mindíg ébernek, és harcra késznek kell lennie!" Hangzottak fel fejemben a kiképzőm szavai. Az alak körvonalai egyre jobban kirajzolódtak, miközben egyre közelebb ért hozzám. Lassan a fény is halványulni kezdett, és már hunyorognom se kellett, hogy rendesen lássak. Az idegen férfi körülbelül a negyvenes évei elején járhatott. Járása kecses, és határozott volt. Akár csak egy ragadozó. Futott át az agyamon. Arcának rezdületlen, nyugodt kifejezése mégsem keltett bennem félelmet. Inkább megnyugtatott. Kezeim ernyedten hulltak testem mellé. Szemei hasonlóan enyémhez a kék színt viselték, de az övéi nem voltak annyira fagyosak, mint az enyémek. Inkább hasonlítottak a háborgó tengerhez mint az antarktisz jegéhez. A nyugalom, ami hírtelen szétáradt az egész testemben megrémített. Vajon az Ő műve? Vagy csak a kisugárzásáé, ami nem engedte, hogy veszélyesnek tartsam. Pár lépéssel előttem megállt, és nyugodtan, türelmesen nézett rám. Szája sarkában apró mosoly bújkált, ami fiatalabbá tette. Haja kócosan meredt az ég felé, ami egyfajta csíntalan kisgyerek képét juttatta az ember eszébe. Igen! Biztos, hogy nem kell félnem tőle! Döntöttem el magamban.

-     Ki maga? - Kérdeztem, amint eléggé összeszedtem magam a beszédhez. A férfi mostmár nyíltan rám mosolygott, majd tett még egy tétova lépést felém. Mikor látta, hogy nem húzódok hátra, és támadni sem áll szándékomban, bátrabban indult el újra felém. 

- Jelen pillanatban még nincs jelentősége, hogy ki vagyok. - Szólalt meg lágy hangon az idegen. - Elég, ha annyit tudsz, hogy nem foglak bántani. Valójában épp ellenkezőleg. Hoztam neked valamit. - Mondta, majd felém nyújtotta a kezében lévő tárgyat.

- Egy kard? - Néztem rá értetlenül, és egy kicsit talán bizalmatlanul is. Összezavart a megjelenése, és az, hogy nem tudtam hová tenni ezt az egész helyzetet. Szememmel alaposan végigmértem a kardot. Markolata vérvörös színben pompázott, keresztvasa pedig úgy volt kialakítva, mintha egy szörny fogait ábrázolná, amivel épp átharapni készül a pengét. 

- Ez nem egy egyszerű kard. A készítője Démonkard-nak keresztelte el, és hűen a nevéhez köze is van a démonokhoz. A pengéje egy nagy erejű tűzdémon csontjainak összezúzott porával van bevonva. Ez az egyetlen hatásos fegyver, amivel ki lehet oltani egy démon életét. - Válaszolta, majd tekintetét levéve a kardról ismét rám nézett. Én továbbra is csak megbabonázva meredtem a fegyverre. Bár egy kicsit morbidnak tartottam a csontporos dolgot, de olyan volt, mintha a kard vonzott volna magához. Mintha beszélt volna hozzám, és arra kért volna, hogy használjam. 

- Miért...miért akarja ezt nekem adni? - Kérdeztem elfúló hangon. Egyre több kérdés gyült össze a fejemben, de jelenleg nem az volt a legfontosabb, hogy mindegyikre választ kapjak. Sürgető vágyat éreztem, hogy kezembe vegyem a kardot, és megnézzem mire is képes.

- Hallod őt igaz? Érzed, hogy hív. - Mosolyodott el újra a férfi. 

- Kit kéne hallanom? - Néztem rá egy pillanatra, de aztán ismét a kardot kezdtem bűvölni. 

- A kardot. Szólít téged. - Válaszolta egyszerűen. 

- Már hogy hallhatnák egy kardot? - Kérdeztem, bár tudtam nagyon jól, hogy tudja, hogy igaza van. 

- Mint már mondtam, ez nem egy egyszerű kard. - Nevetett fel halkan, majd ismét felém nyújtotta. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Tétován a kard felé nyúltam, és óvatosan megérintettem a pengét védő tokot. Mintha áramütés ért volna, elektromosság szaladt végig a testemen, de nem éreztem fájdalmat. - Csak bátran. - Mormolta a férfi, én pedig végre rendesen a kezembe vettem a kardot. Bár az anyagát tekintve fel voltam készülve rá, hogy hideg lesz, tévednem kellett. Valójában kellemesen meleg volt, mintha hőt árasztana magából. Óvatosan húztam le a pengéről a tokot. Meglepetten találtam magam szembe egy  koromfekete pengével, ami rendkívül élesnek tűnt. - A kard választja ki a gazdáját, és úgy tűnik, Ő téged választott következő mesterének. - Szólalt meg ismét a férfi. - Bízom benne, hogy felelősségteljesen fogod használni. Bár ha nem így lenne, akkor nem téged választott volna. Azthiszem mindent elmondtam, amit egyenlőre tudnod kell. A karddal kapcsolatos többi dologra nemsokára úgyis rájössz. - Mosolyodott el, mint egy vásott kiskölyök, aki nem mondott el mindent, majd sarkon fordult, és abba az irányba indult, ahol felbukkant. 

- Várjon! -Kiáltottam utána.

- Sajnálom, de nem áll módomban több információt adni a kardról. Magadnak kell felfedezned a képességeit, és a határait. - Fordult ismét felém. 

- Nem...én csak azt akartam tudni, hogy mi van velük. - Mutattam Erick-ék felé. 

- Ohh. - Nézett a férfi a mutatott irányba, mintha csak most vette volna észre a másik két férfit. - Miattuk nem kell aggódnod. Vedd úgy, mintha mi most éppen egy másik dimenzióban lennénk, ami a miénken belül létezik. Míg mi itt vagyunk, a kinti idő megfagy. Vagyis hogy pontosítsak, itt az idő relatív fogalom. Mintha ez az egész csak egy pillanat lenne. Mintha mindez csak a fejedben történne. Mikor visszatérsz a  mi dimenziónkba olyan lesz, mintha ez az egész nem is történt volna meg, és ott fog folytatódni minden, ahol abbamaradt. - Válaszolta, majd ismét útnak indult. 

- De miért adta nekem? - Szóltam még utána.

- Mint már mondtam, a kard maga választja ki a gazdáját...Bár valószínűleg akkor is neked adtam volna, ha nem így van. Mióta tudok a létezésedről, azóta követem nyomon az életedet. Te egy olyan ember vagy, aki visszaadja a hitem az életbe. - Szólt hátra a válla felett, de nem állt meg ismét. A fény megint kezdett előbukkani, így ismét hunyorognom kellett. 

- Hogy érti azt, hogy nyomon követi az életemet? - Erre fontos volt választ kapnom. Nem mehet el úgy, hogy legalább ezt nem árulja el. A sok kérdés közül ami a fejemben kavargott ez kavart fel a legjobban. Hisz ez azt jelenti, hogy valaki végig figyelt, még az árnykorszakban is. 

- Vedd úgy, hogy vigyáztam rád...és vigyázni is fogok, míg erőm engedi. És ne izgulj. Idővel mindenre fény derül. - Mondta még, majd ismét vakító lett a fény, és a férfi eltűnt benne. A körülöttünk lévő burok megszűnt, én pedig ismét visszakerültem a valóságba, ahol Ericnek még épp időben sikerült kitérnie Buzz elől. Tanácstalanul néztem a kardra. Most mit kéne tennem? Egyszerűen csak rontsak rá vele Buzz-ra? Tudod mit kell tenned. Érezd az erőt. Mintha egyenesen a fejemben hangzott volna fel az idegen hang, olyan tisztán hallottam. És tudtam, hogy a kard beszél hozzám. Pont, ahogy a férfi állította. Jó! Essünk neki. "válaszoltam" a kardnak, majd határozottan megmarkoltam a markolatot, és elindultam a dulakodó férfiak felé. Ahogy egyre közelebb értem hozzájuk éreztem, ahogy a kardból kiáramlik az erő, és átjárja egész testem. Tudtam, hogy mit kell tennem. Tudtam, hogy csak akkor semmisíthetem meg Buzz-t, ha átszúrom a szívét a démon karddal. Mielőtt ismét Eric-re támadhatott volna sikeresen elálltam az útját. Buzz meglepetten meredt rám, majd a kezemben tartott kardra. 

- Ez meg hogy?...Ez lehetetlen... - Mormolta maga elé, majd először véltem felfedezni rajta az ijedtség jeleit. Buzz-ra támadtam, és mintha a démonkard mindíg is hozzám tartozott volna, a részem lett volna, úgy használtam. Mintha csak külső szemlélője lettem volna a dolgoknak, és valaki más birtokolta volna a testem. Mintha a kezem magától mozgott volna. Buzz próbálta állni a sarat, de esélye sem volt az ellen az erő ellen, amit jelenleg birtokoltam. Testét már több apró seb is borította, mikor bekapta az első komolyabb találatot. Egy pillanatra a karjához kapva a kezét mérlegelte az esélyeit, majd menekülőre fogta. Már éppen utána eredtem volna, mikor Eric fájdalmas hangja ismét magamhoz térített. Éreztem, ahogy az erő visszaáramlik a kardba, és a tudatom is kitisztul. Ismét én irányítottam a testem. A kardot a földre ejtve rohantam oda  Eric-hez, hogy megnézzem mennyire súlyos a helyzet. Mellé térdelve próbáltam kiszabadítani kezét másik kezéből, amit a foltra szorított, miközben próbált uralkodni magán. Tudtam, hogy rettentő fájdalmai vannak, és ha nem cselekszünk, csak még rosszabb lesz.

- Kérlek...- Mormoltam neki a legmegnyugtatóbb hangomon. Eric viszont nem reagált semmit. Tovább szorította a kezét. - Kérlek... - Ismételtem meg. - Muszáj megnéznem. - Eric vonakodva rám emelte tekintetét, majd lassan elemelte kezét, evvel felfedve a karját. Elszörnyedve vettem tudomásul, hogy rosszabb a helyzet, mint gondoltam. Már a fél kezét beborította a folt, és egyre csak terjedt. - A francba! - Kiáltottam fel, de tudtam, hogy meg kell nyugodnom, és Eric-et is meg kell nyugtatnom. Ha idegeskedik, csak még gyorsabban terjed. Próbáltam talpra állítani, de dacosan elrántotta a kezét. - A rohadt életbe Eric! Ez most nem az a pillanat, amikor a férfiúi büszkeséged a legfontosabb, amit elveszíthetsz. - Dörrentem rá, bár épp az előbb fogadtam meg, hogy nyugodt maradok. De dühített, hogy ennyire nem bízik meg bennem. Nem tudom, hogy miért, hisz soha nem érdekelt mások véleménye. Nála ez mégis másképp volt. Eric végül vonakodva, de elfogadta a segítségem. Amint sikerült talpra állítanom ép kezét átvetettem a vállamon, és így támogatva indultam el vele. Mikor a ház helyett az utca felé indultam kérdőn nézett rám. Nem volt annyi ereje, hogy megszólaljon, de tudtam, hogy mit akar kérdezni. - Most nem az a fontos, hogy hová megyünk. A lényeg az, hogy nem hagyom, hogy bajod essen. - Néztem rá nyugtatóan, már majdhogynem barátságosan.

- Miért...miért segítesz? - Préselte ki a szavakat erőtlenül, miközben arca meg, meg rándult a fájdalomtól. Nos...Ez a kérdés már az én fejemben is felbukkant az elmúlt pár percben.

- Az igazságot megvallva nem tudom... Talán Lucy miatt. Úgy tekint rád, mintha az apja lennél, és nem akarom őt megfosztani ettől az érzéstől, pláne nem úgy, hogy módomban állt segíteni...Tudom milyen úgy felnőni, hogy azt érzed egyedül vagy. Ettől az érzéstől akarom megkímélni őt.  - Válaszoltam neki őszintén. Valójában még magamat  is megleptem, hogy bevallottam neki, avval pedig még jobban, hogy ezt valóban így is gondolom. Eltámogattam Eric-et a bérelt autóig, majd segítettem neki beülni hátra. Ezután én is bepattantam a volán mögé, és amilyen gyorsan csak tudtam, útnak is indultam. Reménykedtem benne, hogy még idejében sikerül Jade-hez érni, és még tud segíteni Eric-en...