Egy csepp varázslat!

És meg is hoztam az első minisztorim első fejezetét. :D Nem igazán vagyok megelégedve a teljesítményemmel, de sajnos jelenleg ezt tudom kihozni magamból. :$ Azért remélem elnyeri a tetszéseteket. :) Na de nem is tépem a számat. Jó olvasást. 
Ps: Ne feledjétek, KOMIZNI ÉR!

Első fejezet

~Úton egy új élet felé.~

Liana hercegnő

-     

-          Apám én már döntöttem. – Mosolyogtam szelíden apámra.

-          Tudom lányom…Tudom. De akkor sem akarom, hogy ekkora áldozatot hozz. – Sóhajtott fel.

-          Ez nem nagy áldozat, ha Oszcia békéjével jár. – Próbálkoztam újra felvidításával.

-          De anyáddal azt szerettük volna, ha olyas valaki lesz a férjed, akit szeretsz, s a ki viszont szeret. – Anyám említésére apám, és én is elszontyolodtunk kissé. De nem most volt itt a kesergés ideje. Elhatároztam valamit, és véghez is fogom vinni. Nincs semmi, ami eltántoríthatna.  Mégis eszembe ötlöttek anyám egykori szavai. Egy kora őszi napon, mikor a kastély mögötti tó körül sétáltunk megkérdeztem tőle, hogy Ő és apám szerelemből esküdtek e meg. Anyám azt válaszolta, hogy Ő és apa azért esküdtek meg, mert a szüleik így rendelték. Eleinte anyám próbált apám idegeire menni, és apám is hasonlóképp válaszolt csínyeire. De hát még gyerekek voltak szinte. Viszont ahogy egyre jobban megismerték egymást, egyre nagyobb lett a szerelem is, végül pedig el sem tudtak volna más párt képzelni maguknak. De ez nem mindig alakul így. Van, hogy úgy kell leélnie az embernek az életét, hogy olyas valakihez van kötve, akivel nem jönnek ki jól. És annál rosszabb sorsot el sem tud képzelni egy embernek. Éppen ezért akarják azt apámmal, hogy nekem ne kelljen ezen átesnem, és csak is olyan férfihoz adnak hozzá, akit szeretek.

-          Elnézést felség. A kocsi előállt. Minden kész az útra. – Ébresztett fel gondolataimból az egyik őr.

   -         Ha semmiképp nem tudlak jobb belátásra téríteni akkor legalább azt engedd, hogy néhány őr veled tartson. – Próbált egyezkedni apám.

-          Erre semmi szükség. Yemenna még a végén fenyegetésként fogná fel, és az veszélyeztetné a békét. – Mosolyogtam apámra ismét, talán utoljára. Most kezdtem csak valójában felfogni, hogy egy ismeretlen helyre megyek, hogy egy ismeretlen férfi oldalán éljem le az életem. Megrémített a gondolat, de nem adhattam át magam a kesergésnek, és nem mutathattam ki kétségeimet, hiszen apám nem engedne el, ha tudná mekkora csata dúl belsőmben.

-          Nagyon fogsz hiányozni lányom. Nélküled ez a hely már nem lesz ugyanaz. – Ölelt magához szorosan, majd hajamat kezdte simogatni  mint mikor még kicsi voltam, és az ország ügyei elszólították otthonunkból. Tudtam, hogy most egy darabig nem fogunk találkozni, és azt is, hogy evvel Ő is tisztában van.

-          Te is nekem apám. – Hatalmába kerített a lehangoltság, mégis mosolyt erőltettem magamra. Számomra a népem volt a legfontosabb, és bármit megtettem volna nyugalmukért. Akár még ezt is. Lehet, hogy mások szemével ez hatalmas áldozat volt, de én csak szükséges rossznak éreztem. És talán nem is lesz olyan rossz, mint számítok rá. Evvel próbáltam magam nyugtatni, de tudtam, hogy ez nem igaz. Oszcia és Yemenna ősidők óta ellenségek, és az, hogy most békeidőszak van, nem változtat azon, hogy a két nép gyűlöli egymást. Ez olyasfajta dolog, amit csak az idő fog helyrehozni, és talán végre nyugalom köszönt Lovelle szigetére.  Tudom, hogy Yemenna nem tartogat számomra békés életet, de ennyit még el kell viselnem egy magasabb cél érdekében. Végső búcsút vettem apámtól, majd legkedvesebb szolgálólányom, és egyben bizalmasom társaságában ballagtam a kocsihoz. Kétfős kíséretemet Ő, valamint a kocsis tették ki, és ez éppen elég volt. Tudtam, hogy az út Yemenna váráig nem veszélytelen, de nem engedtem, hogy apám katonai kíséretet adjon mellém, mert tartottam tőle, hogy Aram király rosszul értelmezné jelenlétüket.

-          - Minden rendben fenség? – Mosolygott rám szelíden Lydia. Hálás voltam neki, amiért vállalva a kockázatot velem tart erre az útra. Sosem tudom ezt kellőképpen visszafizetni neki.

-          Nincs semmi baj Lyd. Csak egy kicsit fáradt vagyok, ennyi az egész. – Mosolyogtam rá megnyugtatóan, majd lezártnak tekintettem a témát, és a mellettünk elsuhanó tájnak szenteltem figyelmem. Lassan elfogytak a parasztházak, és helyüket átvették a körénk magasodó fák. Gondolataimba befészkelte magát egy kérdés, ami jelenleg a legfontosabbnak bizonyult. Vajon milyen ember a herceg? Reménykedtem benne, hogy kedves, mert nem voltam benne biztos, hogy le tudnám élni az életem egy pöffeszkedő arisztokrata mellett, aki számára a legfontosabb a hatalom. Már persze ha élek addig. Kételyeim voltak avval kapcsolatban, hogy Yemenna ilyen könnyen ráállt a békére, az évtizedekig visszanyúló háborúk után. Talán csak az volt a céljuk, hogy megkaparintsanak valamit, amivel megbéklyózhatják Oszciát. Ha pedig ez igaz, akkor én önként adom a kezükbe azt, amivel a markukban tarthatják Oszciát, vagyis magamat. Megráztam a fejem, és próbáltam kiverni belőle az effajta gondolatokat. Boldognak kéne lennem, hiszen részt vehetek abban a folyamatba, ami Lovelle szigetének békéjét eredményezheti. De valahogy mégsem tudott teljesen megnyugodni a szívem.

 Különböző érzések kavarogtak bennem, amik ahelyett, hogy kioltották volna egymást, csak felnagyították a kételyeim. De nem hátrálhatok meg! Nem engedhetem meg magamnak, hogy kételkedjek döntésemben, hiszen sok múlik a következő pár napon. Nem fogok behódolni Yemenna egyik uralkodójának sem, de a feszültséget sem akarom szítani. Az izgalom így is pattanásig feszülté tette az embereket, függetlenül attól, hogy Yemenna, vagy Oszcia az otthonuk. Mindenki várakozással telve figyelte az eseményeket, és reménykedtek benne, hogy nem egy újabb csata lesz a végkimenetel.Mire gondolataimból feleszméltem már messze jártunk Oszcia várától, és az eget is aranysárgára színezte a lemenő nap. Kerestünk hát egy alkalmas helyet, ahol az éjszakát tölthetjük. Egy út menti kis falu fogadójában szálltunk meg. Össze sem lehetett hasonlítani a vár luxusával, de igényeim se voltak sose nagyok. Örültem, hogy fedél van a fejem fölött. Míg a kocsis a lovakat és a csomagokat rendezte, addig én és Lydia elfoglaltuk közös szobánkat. Hihetetlenül fáradtnak éreztem magam, ezért míg Lyd a fürdővizemet készítette, addig elnyúltam a kényelmetlen ágyon. Semmi másra nem vágytam, csak hogy végre aludhassak egy keveset. Miután Lydia elkészült a fürdőmmel, leküldtem ,hogy egyen valamit. Eleinte ellenkezett, de aztán belátta, hogy most nem érdemes velem vitatkoznia. Ő volt az egyetlen ember, aki őszintén el merte nekem mondani a véleményét. És ezért szintén hálás voltam neki. Néha már egészen úgy éreztem, hogy a barátnőmnek nevezhetem. A ruháimat levéve ültem bele a kádba, és hagytam ,hogy a meleg víz ellazítson egy kicsit. Gondolataim akaratlanul is visszakalandoztak a herceg felé. Vajon jóképű? Bár nem létfontosságú, hogy az legyen, de azért nem is hátrány, ha az. Szemeim előtt megjelent egy markáns férfi. Miért fantáziálok valakiről, akit nem is ismerek, és  egész eddig az ellenségem volt? Megráztam a fejem, majd úgy döntöttem elég volt a fürdőzésből. Miután megszárítkoztam és felvettem a hálóruhámat is Lyd is visszatért egy tányér étellel. Lerakta elém, de nem igazán éreztem úgy, hogy egy falatot is magamba tudnék tuszkolni. 

- Fenség, mi nyomja a szívét? - Kérdezte kedvesen.

- Semmi Lyd, csak megrémít a gondolat, hogy Yemenna földjére lépek. - Válaszoltam. Arcom gondterheltséget tükrözhetett, mert Lydia szemeit ráncolva parancsolt ágyba. Eleget téve kérésének feküdtem le, majd rám terítette a takarót, és Ő is nyugovóra tért. Nem igazán akart álom jönni a szememre, és ez most nagyon nem hiányzott. Reggel korán indulunk tovább, és pihennem kell. De a fejemben kergetőző gondolatok nem hagyták, hogy álomba merüljek.Végül mégis sikerült ellazulnom annyira, hogy elszenderüljek. Egy álom képei jelentek meg fejembe. Egy álomé, ami kiskoromból túlságosan is ismerős volt. Akkoriban sokszor álmodtam ugyanezt. Annyi változott csupán, hogy már nem az a kislány nevetett rám, aki egykor voltam, hanem a mostani önmagam. Hófehér ruhám úgy simult rám, mintha a részem lenne, mintha második bőrt növesztettem volna. Hajam koromfekete volt, és a lágy szellő hatására bőrömet csiklandozva omlott vállamra.
Egy hatalmas fákkal szegélyezett úton álltam, és vártam. Vártam valamire, amiről fogalmam sem volt, hogy valójában micsoda is. Míg egy helyben álltam, a fák rózsaszín virágaiban gyönyörködtem, amik beborították az egész utat, egyfajta sziromszőnyeget hozva létre. Egy kisfiú kacaja hasított a csendbe, aki fel is tűnt az út végén velem szemben. Ahogy egyre közeledett felém úgy lett egyre idősebb, és egyre halványabb is. Mire elém ért volna teljesen szertefoszlott alakja, én pedig kétségbeesetten kezdtem forgolódni, hogy megtaláljam hová tűnt. Feladva a reményt, hogy újra a nyomára bukkanok rogytam le a földre, majd arcomat kezembe temetve kezdtem el zokogni. Eltűnése hiányérzetet keltett bennem. Bár nem tudtam, hogy ki Ő, mégis azt akartam, hogy itt legyen velem. Hogy öleljen magához, és soha többé ne engedjen el. Kiáltás zavarta meg gondolataim. A sírásról megfeledkezve ugrottam fel, majd eszeveszett tempóban a hang irányába rohantam. Tudtam, hogy Ő az, ahogy azt is, hogy bajban van. Remegő szívvel próbáltam megtalálni, de az erdő zajai hirtelen felhangosodtak, én pedig teljesen elvesztettem tájékozódási képességem. Mintha körbe körbe futkostam volna. Végül egy kis tisztáson kötöttem ki. Körbeforogva próbáltam valamit keresni, ami a nyomára vezet. Sajnos túl későn találtam meg azt a valamit. A tisztást kettészelő folyó partján ott állt Ő. Arcát nem láttam, csak a rajta keresztülfutó fesztelen mosolyt, ami engem is jókedvre derített. Aztán a semmiből feltűnt előtte egy női alak. Egy túlságosan is ismerős alak. Ez már rég nem az az álom volt, amit régen is álmodni szoktam. Sokkal valóságosabb, és sokkal hátborzongatóbb volt annál. Lydia elé lépett, majd fejét felém fordította, és egy ártatlan mosoly után ajkaira tapasztotta sajátjait. Szívembe éles fájdalom hasított. Mintha épp most döftek volna bele egy tőrt, amit jól meg is forgattak. Ő próbált ellenkezni, de meglepő módon Lyd erősebbnek bizonyult, és nem hagyta menekülni. Arca falfehér lett, mintha épp az életet szívnák ki belőle. "Ne!" Kiáltottam, de hasztalan. Hangom nem ért el hozzájuk, s ha el is ért, nem vették figyelembe. Lydia végül elszakadt tőle. Viszont megnyugodni nem volt időm. A következő pillanatban Ő élettelenül esett össze. Úgy éreztem a talaj kicsúszik talpam alól, és a levegő is megszűnik körülöttem. Fuldokolva próbáltam hozzá szaladni, de ahelyett, hogy közelebb értem volna, csak egyre távolodtam tőle. 

Lábam megremegett, végül teljesen felmondta a szolgálatot, és erőtlenül rogytam a földre. "Ne...Ne...Kérlek ne..." Kántáltam magamban, de ez sem változtatott semmin. Ő ott feküdt a földön élettelenül, messze tőlem. Lydia lenézően pillantott először élettelen arcára, majd rám, végül egy gonosz kacaj tört fel torkából, ami betöltötte a fülem, a tüdőm, és egész bensőm. Néma, hangtalan zokogásba kezdtem, miközben újra megpróbáltam közelebb menni hozz. De ismét nem jártam sikerrel. Egy kiálló gyökérben megbotlottam, és térdre hullva adtam fel minden reményt. Csak azt kívántam, bárcsak én is meghalnék. Akkor talán újra vele lehetnék, és nem fojtogatna hiánya. 

- Nem muszály így történnie. - Szólalt meg valaki mögöttem. Hangja ismeretlenül csengett, amitől összerezzentem. - Nem kell, hogy ez történjen. - Szólalt meg ismét, majd mellém lépett. Ijedten próbáltam arrébb húzódni, de idősödő férfi minden mozdulatom követte.

- Ki vagy Te?- Kérdeztem, miközben arcát fürkészve próbáltam rájönni szándékaira.

-Helytelen kérdés. Fontosabb, hogy Ön ki. - Mosolyodott el szelíden, majd kezét nyújtva állított talpra. 

- Leana hercegnő vagyok Oszciából. - Nem tudom miért, de feltétlenül megbíztam benne. Mintha régi ismerős lenne, pedig biztos voltam benne, hogy sose találkoztam még vele. 

- Valóban ennyi lenne csupán? - Kérdezi, miközben elmerengve a túlparton kacagó Lydia felé pillant. Legyint egyet, mire a semmiből jégkék madarak tűnnek elő, és Lydiára rontanak. Szárnyaik tűhegyes tollaival felsértik bőrét, és a feléjük küldött tűzcsóvákkal mit sem törődve rohamozzák tovább a kétségbe esett lányt.

- Lenne értelme többnek tartanom magam, mint ami vagyok? - Válaszoltam kérdésére kérdéssel.

- Valóban csak annyi lenne, mint amennyinek tartja magát? - Kérdezett vissza, majd szemöldökét felhúzva szakította el tekintetét a túlparton viaskodóktól, hogy ismét nekem szentelje figyelmét. Most én fordítottam tekintetem a túlpart felé. Nem tudtam milyen választ vár kérdésére. Mégis minek kéne tartanom magam, ha nem annak, aki vagyok?

- Nem tudod megmenteni Őt? - Kérdeztem, miközben élettelen testét figyeltem. Tudom, hogy nem válaszoltam kérdésére, de nem is tudtam volna mit. Az idegen jelenléte hatással volt rám, és nem hagyta, hogy ismét elkeseredjek a történtek miatt, de szívem így is sajgott a hiányától.

- Őt csak Ön mentheti meg. - Válaszolta ismét sejtelmesen. Annyira nagy kérés lenne, ha végre érthetően válaszolna? Egyre jobban összezavart, és ez nem segített jelenlegi állapotomon. 

- Mégis hogy menthetném meg, ha azt sem tudom, hogy ki Ő? - Kérdeztem elkeseredetten. Lydia még mindíg kitartóan küzdött a jégmadarakkal, de már kezdett elfogyni az ereje. Az ismeretlen ismét meglendítette karját, mire a madarak lángra gyúlva lettek semmivé, majd helyüket átvették a furcsa farkasszerű lények. Testük mintha vízből lett volna, sziluettjüket mégis lángok szegélyezték. Amint megjelentek a vergődő lányra támadtak, és tovább fojtatták azt, amit a jégmadarak elkezdtek.

- Amint elérkezik az ideje rá fog jönni, hogy ki Ő. - Mosolyodott el kedvesen.

- Te tudod igaz? - Kérdeztem rá. Biztos voltam benne, hogy tudja, de abban is, hogy nem fogja elmondani, csak egy újabb sejtelmes választ ad.

- Persze, hogy tudom. És a szíve mélyén Ön is. - Kacagott fel, majd csettintett egyet, mire a túloldalon elterülő élettelen test szerte foszlott. Ismét kétségbeesés kerített hatalmába, mert bár meghalt, mégis legalább a közelemben volt. 

- Ne... - Suttogtam halkan. 

- Nem kell izgulnod fenség. Ez csak egy álom. A valóságban még megmentheted. - Hajolt meg az idegen, majd lomha léptekkel távolodni kezdett. Tekintetem a lényekre esett, akik épp széttépték Lydia élettelen testét. A hányinger kerülgetett, mégsem tudtam elszakítani szemeim a mesés lényekről. Külsejük tekintélyt parancsoló volt, és sugárzott belőlük a nyers erő és az elegancia. Dolguk végeztével kecsesen a levegőbe emelkedtek, és a távolodó idegen nyomába eredtek.

- Várj. - Kiabáltam utána. Ő megtorpanva fordult vissza felém, majd mielőtt feltehettem volna kérdésem már válaszolt is rá a maga szokásos sejtelmes módján.

- Mindent a maga idejében fenség. Hamarosan megtudja ki vagyok, és azt is, hogy Ő ki. - Mosolygott még rám egy utolsót, majd végleg eltűnt szemeim elől magamra hagyva.

Levegő után kapkodva ébredtem. "Csak egy álom...Ez csak egy álom volt." Próbáltam nyugtatni magam nem sok sikerrel. Annyira valóságos volt, de ez csak egy álom. Semmi több. Lydiára pillantottam, aki alig pár méterre aludt tőlem. Pont Ő árulna el? Ő, aki már kiskorom óta mellettem van? Akivel szinte együtt nőttünk fel? Ez abszurd. Lenyugtatva magam hajtottam ismét álomra a fejem. Nem tartott kis ideig, de végül újra el tudtam aludni, édes öntudatlanságba süllyesztve tudatom.

Reggel korán indultunk tovább. Míg a kocsis a lovakat intézte, addig én Lydia segítségével felöltöztem, és a hajamat is megcsinálta. A szokásos kontyot varázsolta fejem tetejére szokásos ügyességével. Valóban Ő akarna elárulni? Az ki van zárva. Feltétel nélkül megbízok benne. Döntöttem el magamban. Pedig ha tudtam volna, hogy milyen kalandokban lesz még részem, mielőtt a kastélyba érek, és azután...

Blaise herceg.

A szokásos reggeli edzésen vettem részt, de valahogy nem ment az összpontosítás. Egyfolytában találatot kaptam, és ha ez most egy csata lenne, már rég alulról szagolnám az ibolyát. 

- Minden rendben fenség? Egy kicsit szétszórt ma. - Jegyezte meg Allan, miközben a következő támadását sem sikerült kivédenem.

Hogy? - Kérdeztem vissza.

- Csak megemlítettem, hogy nem koncentrál. - Rándította meg a vállát, majd újra támadásba lendült. Bár mostmár próbáltam a feladatomra koncentrálni, mégsem sikerült kivédenem. Pedig sose győzött még ellenem, és az is ritka volt, hogy egyáltalán eltalál. - Bár megértem, hogy szétszórt. Kíváncsi már a hercegnőre igaz? - Mosolyodott el Allan. 

- Ne idegesíts még Te is. - Fújtattam egyet, majd kardomat ledobva indultam el a szobám felé, hogy átöltözzek. 

- Miért húzta fel magát? Talán nem volt igazam? - Követett végig a folyosón Allan vidáman nevetgélve. Tudtam, hogy csak viccelődik velem. Mindíg ezt tette. Bár a legtöbbször úgy tettem, mintha idegesítene, valójában nagyon hálás voltam neki érte. És ezt Ő is tudta. Ez az, ami mozgásban tartott már évek óta. A háború...a folyamatos hatalmi harc már rég elvette volna az életkedvemet, is, ha Allan nem lett volna mellettem kiskorunk óta. Jobban ismert, mint a saját családom, sőt, talán még saját magamnál is. És abban is igaza volt, hogy nyugtalanít a hercegnő érkezése. Lelkem legmélyén már felkészültem a legrosszabbra is, miszerint egy kiállhatatlan, elkényeztetett fruska lesz, aki számára a külsője a legfontosabb, holott úgy néz ki, mint egy girhes ló.

- Hagyjuk ezt a témát kérlek. - Sóhajtottam fel.

- Azt hallottam, hogy a hercegnő gyönyörű, és kedves. Úgyhogy nincs miért aggódnia. - Veregetett vállba Allan. 

- Néha elgondolkodom, hogy barátnak, vagy inkább hírforrásnak nevezzelek e. - Nevettem fel napok óta először önfeledten. Allan büszkén kihúzta magát, majd úgy lépdelt el szorgoskodó szolgálók mellett, mintha épp most kapta volna meg a lovagi rangot. 

- Miért ne lehetnék mind a kettő egyben? - Kérdezi.

- Mert a híreid nagy része megbízhatatlan.

- Nos...Én csak továbbadom amit hallok. - Mosolyodik el ártatlanul, majd belesúg valamit az egyik szolgáló lány fülébe, aki pirulva elrohan.

- Sosem jutott még eszedbe, hogy végre megállapodj egy nő mellett? - Kérdezem tőle elgondolkodva. Valójában néha irigylem a fesztelen viselkedése miatt. Azt tehet amit csak akar, persze /legtöbbször/ a törvény keretein belül. Nekem ez sose adatott meg. Mindig csak azt tehettem, amit apám akart, hogy tegyek. 

- Éppen elég nagy megrázkódtatás számomra, hogy Ön arra készül. - Szörnyülködés ül ki arcára, de nem birja sokáig tartani magát. Vidám, és önfeledt nevetése betölti az egész folyosót, és minden szemet ránk szegez. Jó kedve engem is mosolygásra késztet. A út további részét a szobámig aránylag csendben tesszük meg. Már majdnem elértük az ajtót, mikor ismét megtörte a csendet.

- Látom, hogy nyomasztja a dolog. - Hangja a megszokottnál jóval komolyabban cseng, ami megdöbbent. Ritkán látom ennyire fenőttesnek. Legtöbbször olyan, mint egy komisz kisgyerek.

- Nem erről van szó. Hozzászoktam már, hogy mások irányítják az életem, és ez az eset sem tér el a többitől. Csak... - Nem tudtam befejezni a mondandóm, hiszen nem tudtam hogy fejezhetném ki magam. Allan mégis értette, hogy mire gondolok. 

- Hozzákötni az életünket egy ismeretlenhez...nem lehet könnyű dolog... - Karjait összekulcsolta feje felett, majd így lépkedett tovább mellettem. - Csak abban reménykedhet, hogy kivételesen megbízható a hírem. - Mosolyodik el ismét, visszatérve önmagához. - Mégis csak jobb egy szép ismeretlent elvenni, mint egy csúnyát. - Nevet fel. Tudom, hogy megint csak cukkol, de mégsem sikerül elérnie, hogy teljesen felviduljak. Próbálom elhitetni magammal, hogy az egészet a népemért teszem, de legbelül tudom, hogy csakis azért, mert apám megparancsolta. 

- Nos...Ha ennyire foglalkoztatja, akkor eléjük mehetnék, hogy felmérjem a terepet. Ha a saját szememmel látnám, annál biztosabb hírforrást el sem tudok képzelni. - Mondja elgondolkodva. Tudom ,hogy ezt csak értem teszi, de nem kérhetek tőle ilyent. Kiskorom óta mellettem van, és ha erre kérném, akkor úgy érezném, mintha önző céljaimra használnám fel hűségét, és barátságát. - Ne gondolja úgy, hogy kihasználna, ha megkérne rá. - Mondja, mintha fejemben olvasott volna az imént. Tényleg jobban ismer engem, mint bárki más. - Sokmindent köszönhetek önnek. Én csak viszonozni akarom egy kis részét.

- Inkább nekem kéne hálásnak lennem, amiért egy ilyen embert sodort mellém az élet. - Válaszolok neki elgondolkodva. Bár fesztelen viselkedése sokszor bajba sodorta, a szíve mindig is a helyén volt és mindig számíthattam rá, ha kellett.  

- Valójában én is kíváncsi vagyok rá. - Mondja, majd gondolataiba temetkezik, és meg sem szólal, míg el nem érjük az ajtót. - Szóval... Hogy döntött? - Kérdezi amint elérjük szobámat. 

- Nem kérhetlek ilyenre, de hogy szabadidődben mit csinálsz, azt sem szabhatom meg. - Válaszolom neki nemtörődömséget színlelve. 

- Nos értem. - Mosolyodik el. - Akkor most azonnal indulok is. - Hajol meg előttem, majd visszafelé indul. Sóhajtva lépek szobámba. Tudtam, hogy akár mit is mondok elmegy, így nem is láttam értelmét a vitának. Ezenfelül valójában engem is érdekelt, hogy hogy is néz ki a hercegnő...

Nos ez lett volna az első rész. :) Remélem elnyeri majd a tetszésetek. ;) :D

Légy üdvözölve.

Légy üdvözölve Te, ki épp erre jártál. 

Ezt a blogot a rövid történeteim számára hoztam létre. Minisztoriknak. :D Valójában lesz itt minden. Fanfic, fantasy... Szóval ha gondolod nézz be minél gyakrabban. :) 

Nem garantálom, hogy naponta tudok frisset hozni, sőt a nyáron lehet, hogy kisebb nagyobb időközökre el is tűnök, de igyekszem azért fel, feltűnni. :)  Az oldalsávban mindíg az aktuális történet szereplőinek a képét fogjátok látni, de a bejegyzésekben is megtalálhatóak lesznek a képek. :)

Így köszöntésképp had osszam meg veletek az első minisztorim bevezetőjét. :) Még nem igazán tudom, hogy mit tudok majd kihozni belőle, de igyekszem. :)

Egy csepp varázslat!

A királyságok korában, amikor a kontinensek még nem voltak ennyire összefüggőek, létezett egy sziget, ami a Lovelle nevet viselte. A szigetet számos ország határai osztották fel, de ezek közül volt kettő, ami mind fejlettségben, mind létszámban kimagaslott a többi közül. Ezen két virágzó és hatalmas ország irányította a sziget teljes lakosságát, ez pedig elég okot adott, hogy hadban álljanak egymással. A háború célja pedig a korlátlan hatalom megszerzése volt. Viszont mivel közel azonos haderővel rendelkeztek, ezért a háború  már évtizedek óta tartott, Lovelle egyesítéséről pedig egyik király sem akart lemondani.  Oszcia az északi területet, Yemenna pedig a délit tudhatta fennhatósága alatt.  Állandó küzdelemmel teltek mindennapjaik, egészen egy bizonyos napig. Azon a napon Oszcia uralkodója Eusebius Cedric Dimonte bizonyos történések miatti elkeseredésében úgy döntött, hogy ideje véget vetni a vérontásnak, és békét ajánlott  Yemenna-nak. Yemenna királya Aram Alstone Endora nem bízott Eusebius király tiszta szándékaiban, ezért csak úgy ment bele a békébe, ha Oszcia biztosítékot ad, hogy nem támadnak a békeidő alatt. Hosszas egyezkedés után végül úgy döntöttek, hogy Eusebius egyetlen leánya hozzámegy Aram király  fiához, ezzel biztosítva a békét. Viszont arról nem tudtak, hogy evvel a döntéssel elindítottak valamit…. Hogy mit? Olvasd a történetet és megtudod! ;)