Dark Salvation!

Nos itt is lenne az új minsztori első része. :D Jó olvasást hozzá, és a véleményeteket szeretettel várom. :D

Dark Salvation!

Porcelánfehér bőr, sziporkázóan kék szemek. Ez volt az a két fő tulajdonságom, amivel mindig is kitűntem a tömegből. Mind az emberek, mind a vámpírok terén. Amikor még emberként éltem, elviselhetetlen volt a kín, amit a kirekesztettség miatt éreztem.  Sose sérültem meg úgy igazán, és ha mégis a sebeim pár nap alatt begyógyultak, mintha ott sem lettek volna. Betegségeket sem kaptam el soha. És ez csak még több okot adott az embereknek, hogy éreztethessék velem a különcségem. 

Egy napon mindez megváltozott. Azon a napon, mikor megtudtam, hogy ki is vagyok én valójában.  Azon a napon, mikor Austin berobbant az életembe. És bár Ő elfogadott olyannak, amilyen voltam, ez sem változtatott sokat a helyzeten. Ugyanúgy kirekesztett voltam  félvérségem miatt.

                                                                  *************

Elgondolkodtatott, hogy vajon miért pont most jutott ez újra eszemben, miközben Párizs egyik lepukkant negyedének macskaköves utcáit koptattam. Több éve már, hogy utoljára találkoztam Austin-al. Sokat köszönhettem neki, ami miatt mindig is hálás leszek, és ezt Ő is tudta, de nem várhattam el, hogy megértse, hogy miért választottam ezt az utat, hogy miért álltam az árnyak közé. Szerinte csak menekültem. Menekültem Nataniel elől, pedig ez nem igaz. Én csak el akartam kerülni a vele való találkozás lehetőségét is, és árnyként ezt lehetővé is tehettem. Sosem töltöttem annyi időt egy helyen, hogy rám találhasson. Ez volt az árny élet legnagyobb előnye. Sőt, talán az egyetlen. Miért tűnik ez így kimondva számomra is menekülésnek?  Megráztam a fejem, hogy megtisztítsam a gondolataim. Most a feladatomra kell koncentrálnom. Árnyként egy apró figyelmetlenség is könnyen az életembe kerülhet, pedig nem könnyű megölni.  Nagy nehezen sikerült kiürítenem a gondolataimat, és a környék feltérképezésére összpontosítani. Minden kihalt volt, bár tekintve, hogy jócskán elmúlt már éjfél ez nem volt meglepő.  Megérkezve a kis könyvesbolthoz lekanyarodtam egy szűk sikátorba, majd magamban számolni kezdtem a macskaköveket.  Pontosan az 52-ik volt az, amire nekem szükségem volt, és ami levitt a katakombák egyik titkos alagútjába. Amint sikerült rálelnem kiemeltem a helyéről, majd ujjamat a kis panelre helyeztem. Arcom meg sem rándult, ahogy a tű mélyen a bőröm alá hatolt. Az árnyként töltött éveim során megtanultam elviselni a fájdalmat. Amint a kis tű visszahúzódott, és az ellenőrzéshez szükséges vér is megvolt elemeltem ujjam a paneltől, majd számhoz emelve nyaltam le róla a még kiserkenő vért.  Mire a mozdulat végére értem a szúrásnyom már el is tűnt, és a bejárat is feltárult előttem. 

- Kezdődhet a móka. – Indultam el, miközben fejembe húztam fekete szövetkabátom csuklyáját. 

Belépve a katakombákba megcsapott az a jellegzetes hűvös levegő, amiben a vér szaga terjengett.  Ez a hely olyan volt a vámpírok számára, mintha egyesítenénk egy  templom „ menedékjogát” valamint egy gyorsmenzát.  Ami azt jelentette, hogy a vámpírok söpredékének is a legalja tanyázott itt. Nem is igazán az a megfelelő kifejezés, hogy menedékjogban részesültek az itt feltűnő alakok. Sokkal jobban körülírja az, hogy eltekintve attól, hogy ember vagy vámpír az illető, aki ide téved, vagy túl hülye, vagy túl merész ahhoz, hogy felmérje a helyzet veszélyességét.  Azthiszem én magamban egyesítettem mind a két tulajdonságot. Hisz nem kevés merészség kellett az árny életmódhoz, és nagy hülyének kellett lenni, hogy valaki önként beálljon közéjük.  Az árnyalakulatok embereit többnyire olyan vámpírokból állították össze, akik apróbb bűnöket követtek el a vámpírtársadalom ellen.  Ritka volt az olyan, mint én, aki önként vállalta magára ezt a küldetést. Mondhatni mi voltunk a vámpírvilág fejvadászai.  Kemény kiképzést kaptunk, ami lehetővé tette, hogy bárkit, tartozzon akármelyik fajhoz, felkutassunk, és ha szükséges végezzünk vele.  Annyi előnye volt csupán a dolognak ,hogy egyfajta törvényen kívüli létet kaptunk érte cserébe.  Azt tettük, amit a Tanács parancsolt, cserébe magunk választhattuk a feladat elvégzésének a módját.  Igyekeztem kerülni a kíváncsi pillantásokat, míg végighaladtam a folyosón, a megfelelő termet keresve.  Sikerült rejtve maradnom, míg meg nem leltem a keresett helyet.  Körbenéztem, hogy nem figyel e valaki, de mivel minden átkozott nyomorult senkiházi el volt foglalva a magad dolgával, így észrevétlenül surrantam be a helyiségbe.  Körbenézve elfogott a hányinger.  Az egész szobát átjárta a vér és a halál szaga, valamint az átható bűz, amit a szétszórt, rothadó szemét okozott.  Hogy tud valaki így élni? Visszanyeltem a reggelim, és próbáltam keresni valami eldugott helyet, ahol megvárhatom, míg a kiszemelt áldozatom visszaérkezik lakhelyére.  Végül az egyik sarokban találtam meg menedékem, ahol a jótékony sötét eltakart. Össze kellett szednem magam, hogy eltüntethessem az erőm. Nem akartam, hogy idő előtt felfedezzenek. Ez volt a legnehezebb dolog az egészben. Hogy rejtve maradhassunk egy ilyen helyzetben meg kellett tanulnunk blokkolni az erőnket, mivel sokminden leleplezhet minket.  A szagunk, aminket körülvevő aura, és az erőnk, amit minden valamire való vámpír fel tudott mérni egyetlen pillantásból, vagy rosszabb esetben látatlanban voltak képesek észlelni.  Mire sikerült teljesen blokkolnom eltelt jópár perc, de áldozatom még mindig nem tért vissza.  Unottan próbáltam meg távol maradni a mellettem elterülő szeméthalomtól, miközben azon kattogott az agyam, hogy milyen módszert válasszak a likvidálásra. Mivel a kiszemelt csupán egy ember volt, ezért nem kívánt túlzott erőfeszítést a meló, de gyorsan és körültekintően kellett cselekednem, hiszen a friss vér idevonzhatja a vérszívókat seperc alatt.  Az pedig tekintve a létszámukat elég nagy kockázatot jelentene. Na nem mintha nem tudtam volna lerendezni őket, de nem ez volt a parancs. Az az átkozott mozgó büféasztal jópárszor beleköpött a Tanács levesébe, ezért fogja ma bevégezni.  Csak vele volt dolgom, a többiekkel nem.  Már kezdtem elunni a várakozást, mikor egy hang furakodott a fejembe.

„Kim…”

Csupán csak a nevem volt, mégis heves reakciót váltott ki belőlem.  A gyomrom görcsbe rándult, és a levegő is kiszorult a tüdőmből. Miért? Miért pont most? Már hónapok óta felhagyott avval, hogy kapcsolatba lépjen velem, azt hittem végleg feladta. De ezek szerint nem. Tekintve a köztünk lévő kapcsolatot képes volt erre, de azt hittem az, hogy állandóan kizárom a fejemből ráébreszti, hogy nem vagyok rá kíváncsi.  Most is azt terveztem, hogy kizárom, de mielőtt ezt megtehettem volna ismét meghallottam hangját.

„Tudom, hogy hallasz… Szükségem van a segítségedre…”

Ezt olyan elkeseredetten mondta, hogy egy pillanatra átsuhant az agyamon, hogy életében először őszintén beszél hozzám. De aztán felvillant bennem azon emlékek képe, amikor hasonló dolgokat használt fel, csakhogy elérje, hogy felkeressem. És ez kijózanított. Dühösen rúgtam bele az előttem lévő falba. Bár a fájdalom egy pillanatra átsuhant a testemen, én ügyet sem vetettem rá. Túl dühös voltam hozzá, hogy ilyen kis apróságokra koncentráljak.

„Tudom, hogy nem akarsz látni…És nem is magam miatt kérem ezt tőled. Ha értem nem is, legalább tedd meg Lucy-ért.”

Mégis ki a frász az a Lucy? Nathaniel legújabb nőcskéje, aki divatválságban szenved, és segítségre szorul? Hát köszönöm, de én ebben nem kívánok részt venni. Mintha gondolatban válaszoltam volna Nathanialnek úgy folytatta tovább.

„ Tudom, hogy most azt gondolod, hogy Lucy a legújabb csajom, de tévedsz. Az isten szerelmére Kim. Ő csak egy kisgyerek. Nem érdemli azt, amit a sors kiszabott neki. „

És én talán megérdemeltem azt, amit nekem szánt? Vagy amit Te szántál nekem? Aztán lassan felfogtam, hogy mint is mondott.  „Ő még csak egy gyerek” Mégis mire akart kilyukadni evvel? Hogy kerül hozzá egy gyerek?  Pont hozzá, aki kerül mindenféle kötöttséget. És egy gyerek mindenképpen ezt jelenti.  Hideg borzongás futott keresztül a gerincemen, ahogy felfogtam, hogy valaki volt olyan idióta, hogy egy gyerek közelébe engedte.

„ Ha úgy döntenél, hogy segítesz nekünk, akkor gyere Stamfordba. Elm strees 25. Kétlek…szükségem van rád…szükségünk van rád…”

Szóval többen vannak. Ez némiképp megnyugtatott avval kapcsolatban, hogy Nathan közelében van egy gyerek.  De avval kapcsolatban nem, hogy hihetek e neki. Annyiszor vert már át, és én annyiszor sétáltam már bele a kisded játékaiba… Ekkor viszont beugrott valami. Az elmúlt időben felreppent egy pletyka…Egy pletyka, miszerint valaki átváltoztatott egy kislányt… Mégis miféle elvetemült szörnyeteg lenne képes ilyenre?  De ha ez igaz, akkor…akkor Nathaniel igazat mondott. De mégis miben lehetnék én evvel kapcsolatban a segítségére? Nekem sincs több tapasztalatom a gyerekekkel, mint neki.  Nem volt több időm rágódni rajta, hogy mi ez az egész, mert nyílt az ajtó, és belépett rajta a várt személy. Hátrább húzódtam, hogy biztos takarásban legyek, majd megvártam, míg  bebotladozik, és leveti magát a kopott, vizeletszagú fotelba, ami a szoba közepén kapott helyet. Úgy döntöttem gyors, és tiszta munkát végzek.  Túl sok dolog kavargott a fejemben ahhoz, hogy most itt szöszöljek evvel a féreggel. Egyetlen gyors mozdulattal mögötte termettem, majd mielőtt bármit is reagálhatott volna kezemet nyaka köré fontam, majd rántottam rajta egyet. Felhangzott a jellegzetes reccsenés, ami a csontok törését jelezte. majd áldozatom élettelenül rogyott össze. Dolgom végeztével kifelé vettem az irányt. Halk, de gyors léptekkel jutottam el az ajtóig, amit aztán résnyire nyitottam, hogy felmérhessem a folyosót. Kinn csak egyetlen ember ácsorgott, aki a falnak támaszkodva próbált talpon maradni. Tudtam, hogy ember, és azt is, hogy részeg. Ha kell vele gyorsan leszámolok, úgyhogy nem tekintettem rá kockázatként.  Magabiztosan léptem ki az ajtón, mire a férfi érdeklődve kapta fel a fejét.  Gyors, de cseppet sem fenyegető léptekkel indultam meg az alak felé. Nem volt célom bántani őt, hisz nem tartozott a feladatomhoz, de ha rám támad, nem kímélem. Amúgy is elég ramaty lett a hangulatom.  Érdeklődve méregetett, de volt egy olyan érzésem, hogy amilyen részeg, még azt is nehezen állapítja meg, hogy fiú vagyok e, vagy lány.  Elhaladva mellette csábosan rákacsintottam, majd mutatóujjamat szám elé emelve formáltam ajkaimmal egy halk, elnyújtott S betűt. A pasi benyelte, amit el akartam vele hitetni, és nyávogó nevetést hallatott. Valójában inkább hasonlított egy sérült lamantin szenvedéséhez, de nem álltam meg, hogy ezt neki is megjegyezzem. Minél hamarabb ki akartam jutni innen.  Gyors ütemben hagytam magam mögött a katakomák ezen részét, valamint a lepukkant kis utcát is. Rákanyarodtam a megfelelő utcára, majd a Hotel Du Louvre felé vettem az irányt, ahol megszálltam, hogy jelentést tegyek Damonnak a sikeres küldetésről, és megbeszéljek vele valamit, amit pár perce határoztam el.

Pár nap múlva…

Végigmentem a Jones Hill Road-on, majd rákanyarodtam a South streetre, aminek következtében közvetlenül a tengerparton kötöttem ki. Kerestem egy félreeső helyet, majd leállítottam a kocsit, és kiszálltam.  A szél belekapott hajamba, és ártatlan játékot kezdett vele.  Egy nagyot sóhajtva indultam el a víz felé.  Cipőmet levéve sétáltam el egészen a part végéig, majd hagytam ,hogy a hullámzó tengervíz lágyan cirógassa bőröm.  A felkelő nap aranysárgára festette a horizontot. A fénysugarak meg-meg csillantak a tiszta vízfelszínen. Az egész látvány olyan megnyugtató volt, én mégsem voltam nyugodt. Hátrább léptem, ahol már nem tudott elérni a víz, majd leültem a puha homokba. Mégis mi a jó francot művelek? Önként sétálok bele ebbe az egészbe, holott már jó előre tudom, hogy nem fogok épen, és sértetlenül kisétálni, miután vége.  Nem tudom meddig ültem ott, a homokban, de azt igen, hogy jó sok idő telt el, mire rá tudtam venni magam, hogy felkeljek, és tovább induljak.

Eközben az Elm street-en.

A szedett vetett kis társaság gondterhelten helyezkedett el a nappaliban. Mindannyian elvoltak a saját gondolataikkal, így nem is nagyon beszélgettek, míg meg nem jelent az ajtóban egy  szökés barna hajú kislány.  Arca azonnal felderül, mikor meglátta a 30-as éveiben járó férfit, majd odafutott hozzá, és mosolyogva a nyakába ugrott.

- -Végere itt vagy. - Mosolyodott el angyalian. 

- - Igen, itt vagyok. Siettem vissza hozzád hercegnő. - Mosolyodott el a férfi is, majd védelmező karjait a kislány köré fonta. Pár hónappal ezelőtt még nem gondolta volna, hogy valaha is apai szerepet fog vállalni, azt pedig főleg nem, hogy  ennyire sokat fog jelenteni neki a rá bízott kislány. Mert sokat jelentett neki, ebben biztos volt. Ha nem így lett volna, akkor nem aggódott volna a fennálló helyzet miatt, és nem tett volna meg mindent annak érdekében, hogy elpusztítsa a kislányra veszélyt jelentő alakokat. Mert hogy voltak akik veszélyt jelentettek rá. Hiszen egy vámpír kislányról volt szó, ami nem gyakran fordult elő. Egyfajta ereklyének számított, amit sokan meg akartak szerezni, de csak kisebb része jelentett igazi fenyegetést. Viszont volt egy illető, aki bármi áron meg akarta szerezni magának. És Ő jelentette a fő gondot. Valamint az, hogy kilétét homály fedte. Most is épp egy felderítő út miatt voltak távol. Sikerült egy darabig követniük a rejtélyes idegen egyik emberét, de aztán sajnos szem elől tévesztették.

-- Annyira hiányoztál. -   Nyomott egy hatalmas cuppanóst a kislány a férfi arcára, majd újra visszabújt karjaiba.

- Te is nekem. - Adott egy puszit a férfi is a kislány hajára. - Jól megvoltál Nathan bácsival, míg nem voltunk itthon? Ugye nem idegesített sokat? - Mosolyodott el újra a férfi. Az említett épp ezt a pillanatot választotta, hogy csatlakozzon a nappaliban ülő társasághoz. 

- Nem. Sokat játszott velem. De tegnap előtt magában beszélt. - Hajolt közelebb a kislány, hogy az utolsó mondatot a férfi fülébe súghassa. Nem mintha evvel előbbre lett volna, tekintve, hogy a szobában mindenki szuperérzékeny hallással rendelkezett.

- Jutottatok valamire? - Kérdezte a többieket Nataniel, remélve, hogy a tématerelés meghozza a hatását, és senki nem fog avval foglalkozni, amit a kislány Eric fülébe súgott. Nos...sajnos ez nem jött be.

- Nem. Az a mocsok meglépett. De mi ez a magadban beszélős dolog? - Szaladt a magasba Max szemöldöke.

- Semmi...- Rándította meg a vállát Nathan.

- Az emberek nem szoktak csak úgy magukban beszélni. - Kötötte az ebet a karóhoz Max.

- Semmi olyan, ami rátok tartozik. - Szűrte a fogai között Nathan. Látszott rajta, hogy kezd kijönni a sodrából, amit a többiek nem értettek. Eric-nek eszébe jutott egy régebbi eset. Nathan akkor ugyanúgy magában beszélt, mint ahogy most, és akkor is kiakadt, mikor erről kérdezte. De nem feszegette a dolgot, mert nem akarta tovább hergelni az esetek többségében nyugodt barátját. Helyette a karjaiba kapaszkodó kislányra nézett. 

- Ahogy látom most keltél fel, úgyhogy irány reggelizni kishölgy. - Állította talpra a kislányt, majd a konyha felé vezette. A többiek követték őket, és mind letelepedtek a pult köré. A felnőttek palackozott vérrel csillapították éhségüket, Lucy pedig rendes ételt kapott. Mivel egy gyerek szervezetével rendelkezett, ezért nem egészen úgy hatott rá az átváltozás, mint ahogy egy felnőttre. Továbbra is elég volt, ha emberi ételeket evett. Attól is kellőképpen jól lakott. Már majdnem végeztek a reggelivel, mikor Nathan hírtelen felkapta a fejét. Beleszimatolt a levegőbe, majd arca szokatlanul komor lett. Körbelötykölte a kezében szorongatott borospohárban levő piros folyadékot, majd poharát az asztalra tette.

- Nahatn minden rendben? - Kérdezte Eric, akinek először feltűnt furcsa viselkedése. Nathan minta meg sem hallotta volna bámulta tovább a poharát. Már a többiek érdeklődését is sikerült magukra vonniuk, de Nathan még mindíg nem reagált. Mikor újra megszólalt váratlan dolgot mondott, és nem tudták pontosan, hogy kihez is beszél.

  Kim.

  - Nem gondoltam volna, hogy tényleg eljössz. - Szólalt meg Nathaniel, miközben a helységben tartózkodó többi személy értetlenül meredt rá. 

- Te kihez beszélsz? - Kérdezte az egyik, majd körbenézett. Úgy éreztem itt a pillanat, hogy végre felfedjem magam. Valójában már azóta figyeltem őket, mióta a konyhába léptek, de úgy gondoltam nem árt, ha előtte kicsit felmérem a terepet, hogy mire számítsak. De sajnos nem nagyon beszélgettek, szóval semmi új információ nem derült ki a számomra. Végig csak a kislány csacsogása töltötte be a helyiséget. Legalább Nathaniel ebben nem hazudott.

- Ne bízd el magad. - Löktem el magam a szekrénytől, amivel felfedtem tartózkodási helyem. -Nem miattad jöttem. - Mire a mondat végére értem egy test csapódott az enyémnek, és karjaimat satuként tartva lökött neki a falnak. 

- Ki vagy Te? - Jött a cseppet sem kedves kérdés. Valójában a kérdéssel semmi gond nem volt, de a hangsúly, és ahogy a férfi szinte köpte felém a szavakat egy kicsit feldühített. Fel voltam készülve erre a fogadtatásra, épp ezért nem is védekeztem, de az, hogy ilyen hangot üt meg, azt már nem tudtam lenyelni. Egyetlen laza mozdulattal szereltem le, majd ügyet sem vetve rá megkerültem, és a kislányhoz léptem.

- Szóval Te lennél Lucy? - Mosolyogtam rá gyengéden. A kislány megszeppenve nézett rám, majd némán bólintott, hogy nem tévedek, tényleg Ő az. - Szia. Én Kim vagyok. - A következő pillanatban az előbbi férfi ismét támadásba lendült. Egy szempillantás alatt köztem és Lucy között termett, ezzel eltakarva előlem a kislányt. Arcom akaratlanul is megrándult, ahogy próbáltam visszafojtani mosolyom. Volt egy olyan érzésem, hogy végképp betenné a kaput a pasinál, ha a képébe röhögnék. Tudtam, hogy támadni fog. Testtartása elárult minden egyes lépést, amit tervez. Nem haragudtam rá, amiért ezt tervezi. Csak Lucyt akarja védeni. Erre már az első pillanatban sikerült rájönnöm. Mégsem hátráltam volna meg, ha nekem esik. Végül mégsem került sor viaskodásra, mert Nathan az utolsó pillanatban a férfi elé lépett.

- Eric hagyd abba. - Mondta, majd ugyan úgy közénk állt, mint az előbb a férfi közém, és Lucy közé. Egy pillanatra fájdalom nyilalt a szívembe, de gyorsan rendeztem magam, és gúnyosan Nathanra mosolyogtam. 

- Ugyan már. Tudom, hogy szívesen nézted volna végig, ahogy egy kicsit eltángál. De legnagyobb sajnálatodra közölnöm kell, hogy nem sikerült volna neki. - Kacsintottam rá, majd egy szempillantás alatt kerültem meg őket, és álltam meg az ajtóban.

- Nathan mi ez az egész? - Nézett farkasszemet a férfi Nathaniellel. 

- Srácok had mutassam be nektek... - Nem tudta folytatni, hisz szigorú hangom felcsendült a fejében.

" Csak egy feltétellel maradok, az pedig az, hogy egyiküknek sem mondod el, hogy ki vagyok" 

- Szóval bemutatod nekünk...Kit is? - Kérdezte a harmadik férfi, miközben érdeklődve mért végig. 

- Kim-et...Egy régi barátomat... - Válaszolta Nathaniel kurtán, kerülve a szemkontaktust mindenkivel. 

- Nos...Úgy látszik Nathaniel nem igazán említette az érkezésem. Úgyhogy hagylak titeket trécselni a további sorsomról. - Kacsintottam rájuk, majd magam mögött hagytam a konyhát, és a nappaliban lévő bőrkanapén táboroztam le. Valójában azt sem bántam volna, ha végül amellett döntenek, hogy nem tartanak igényt rám, de tudtam, hogyha megkérnek, hogy maradjak és segítsek nekik, akkor megteszem. Ha másért nem is, Lucy-ért mindenképp. Elbűvölő kislány volt, és már egyből levágtam, hogy Nathan nem azért hívott ide, hogy bébicsőszködjek. Sokkal komolyabb volt a dolog, mint vártam. Érdekelt, hogy mi is pontosan ittlétem oka, ezért reméltem, hogy hamar befejezik a vitaszakkört, és közlik a döntést. Megtehettem volna, hogy hallgatózok, hisz szuperérzékeny hallással rendelkezem, de úgy döntöttem, hogy az nem lenne illendő, ezért kizártam minden zajt, ami a konyhából jött. De tudni kell rólam, hogy csak egy bizonyos pontig vagyok türelmes. Szóval ha nem végeznek negyed óra múlva, akkor nem leszek ilyen jólnevelt. Fejemet hátradöntöttem a kanapé támlájának, majd lehunytam a szemeimet. Az elmúlt pár napban nem igazán volt időm pihenni. El kellett intézem pár dolgot, mielőtt tegnap késő délután felszálltam a gépre. Landolás óta pedig egyfojtában vezettem, hogy ideérjek. Csak a parton álltam meg, de ott sem igazán tudtam elengedni magam. Így most jól esett, hogy kicsit magamban lehettem, és pihenhettem. Már közel voltam hozzá, hogy elaludjak, de valami megzavart.

- Nem félsz tőlem tökmag? - Kérdeztem csukott szemmel. 

- Nem igazán. Azthiszem ha bántani akartál volna, már megtetted volna. - Csendült fel mellőlem Lucy édes hangja. - De honnan tudtad, hogy én vagyok? - Kérdezte meglepetten. 

- Okos kislány vagy. Mit gondolsz honnan tudtam? - Mosolyodtam el, miközben még mindíg csukva voltak a szemeim. Míg Lucy válaszára vártam újabb zavaró tényezővel kellett szembenéznem. Mégpedig avval, hogy valaki a fejemben próbált kutakodni. Akármelyikük is volt az, sajnos el kellett keserítenem. Szembesülnie kellett avval, hogy gondolataim között kutakodva csupán egy szívélyes kérésre akad, amiben megkérem, hogy másszon ki a fejemből. 

- Nem tudom. - Válaszolta végül Lucy. Fáradtan sóhajtottam egyet, majd kinyitottam a szemeim, és Lucy-ra pillantottam. A kislány pár lépésnyire állt tőlem, és kíváncsi szemeit enyémekbe fúrta. 

- Csupán csak megérzés volt. Képes vagyok kiszűrni a körülöttem lévő emberek auráját, ha már találkoztam velük. - Válaszoltam neki, majd egy halvány mosolyt eresztettem meg felé.

- Értem. - Mondta, majd mosolyogva közelebb lépett hozzám, és lehuppant mellém a kanapéra. - Fáradt vagy? - Kérdezte hirtelen, amint ismét becsuktam volna a szemeim. 

- Igen. Egy kicsit. - Válaszoltam neki. 

- Akkor nem zavarlak. - Mondta, majd épp készült felkelni, mikor ismét megszólaltam.

- Nem zavarsz. - Mondtam, és komolyan is gondoltam. Kevés ember volt, akinek a közelségét hosszabb ideig önszántamból megtűrtem, de Ő közéjük tartozott. Kislányos bája, és ártatlansága  nyugtatóan hatott rám. Válaszomat hallva elmosolyodott, majd még közelebb ült hozzám, és fejét ölembe fektette. Meglepett, hogy ennyire megbízik bennem, holott nem ismer, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól a bizalma. Egy halvány mosoly kíséretében csuktam le ismét szemeim, majd adtam át magam a kellemes zsibbadtságnak. Éreztem, hogy egyre nehezebb ébren maradnom, ahogy azt is, hogy valószínűleg egy kicsit később fogom megtudni, milyen döntésre jutottak a konyhában lévők. Lucy egyenletes, halk szuszogása sem segített az ébren maradásban, csak még álmosabb lettem tőle. Mire ismét felocsúdtam volna már késő volt. Egyenletes iramban meneteltem álomország felé, és semmi nem volt a világon, ami felébreszthetett volna....

Nos ennyi lenne az első rész. Remélem elnyeri a tetszéseteket. :D Viszont a kövi nem tudom mikor érkezik, mert a kövi pár hetem elég zsúfolt lesz, és ingázással fog telni. :$  Vagy nem leszek net közelben, vagy időm nem lesz rá, hogy gépezzek. Viszont minden lehetőséget megragadok majd az írásra, szóval próbálok sietni. :D És várom a véleményeteket  az első részhez. :D

Visszatértem, azaz egy új sztori. :)

Nos megint itt lennék. Tudom, hogy egy kicsit eltűntem, de sajna eléggé összegyűltek a dolgaim. És a minsztorival is megakadtam. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy azt most jegelem egy kicsit, és megosztom veletek egy másik elvetemül sztoriötletem. :) Mivel már most is elég későrejár, ezért az oldalsávban a képek egyenlőre maradnak, de ígérem, amint lesz egy kis időm leváltom őket az aktuálisakra. De hogy adjak egy kis ízelítőt, azért a főbb szereplőket megmutatom itt a bejegyzésben, ahogy én elképzeltem őket. Persze aki szeretné inkább maga elképzelni őket, az hagyja ki a bejegyzést. :D Az első rész még az este folyamán érkezik. :). :D Szóval itt az új minisztorim. Remélem elnyeri a tetszéseteket. Igyekszem ahogy tudom ígérem. :D

Szereplők:

Kimberly Mower.

Eric Carmichael

Lucy Lovegood

Nathaniel Munroe

Austin Whitmore

Nos Ők lennének a főbb szereplők. Hamarosan az oldalsávban is feltüntetem őket, de addig legyen elég ennyi. :D Nemsokára érkezik az első rész is. :D 

Díj!

Omg! Kaptam két díjat!!! :D Köszönöm szépen Anita Huczek- nek és Merci-nek. :D Imádlak titeket. :D ÉS sajnálom, hogy eltűntem mostanában, de sok volt a dolgom. :$ Viszont várhatóan ma befejezem a minisztorim második részét, és akkor lesz rész. :D Mégegyszer nagyon szépen köszönöm a díjakat! :D

Szabályok: 
1. Írj magadról 11. dolgot. 
2. A jelölő minden kérdésére őszintén válaszolni kell! 
3. Tegyél fel 11. kérdést a saját jelöltjeidnek. 
4. Küld tovább 11. embernek! (Az alap,hogy nem lehet visszaküldeni.)

11 dolog magamról:

1. Imádom a kutyákat! Meg úgy általában az állatokat is! Kiskoromban az volt a legnagyobb álmom, hogy nyitok egy menhelyet az elárvult állatoknak. :) Majd eldől lesz e belőle valami. :)
2. Van egy kutyám, akit Rocky-nak hívnak. Hozzáteszem nem én adtam neki a nevet, hanem bátyám. xD :)
3. Tavaly májusban hivatalosan is szakács lettem, most pedig az érettségiért teperek. :)
4. Imádok olvasni! Olyankor annyira bele tudom élni magam egy egy történetbe, hogy teljesen ki tudom zárni a külvilágot! És néha muszály valahogy kiszabadulni a szürke hétköznapokból. :D
5. Most lettem kész a gesztenyés kifliimmel, és már csak a csigát kell megsütnöm. :D 
6. Utálok takarítani! :D xD Néha rám jön az öt perc és olyankor nekiállok, de az esetek többségében nem vagyok jóba vele. xD
7. Kezdek rájönni, hogy nem is olyan könnyű összeszedni 11 dolgot magamról. xD 
8. Imádom a tigriseket! ÉS akarok is egyet! xD Bár nem nagy rá az esély, hogy lesz is, de már be van nekem ígérve, hogy ha legközelebb veszprémben járunk az állatkertben, akkor zsebreraknak egyet nekem. xD 
9. Imádok zenét hallgatni! Ha reggelente suliba megyek, vagy épp délután hazafelé, de akár ha csak sétálgatok a városban és ezt egyedül teszem, akkor elengedhetetlen kiegészítőm a fülhalgim. :D xD De komolyan. :D Ha itthon hagyom véletlenül, vagy lemerül a telóm, na olyankor minden bajom van. XD :D
10. Sok mindent félbehagyok. Na jó ha őszinte akarok lenni, akkor inkább azt mondom, hogy majdnem mindet félbehagyok. :$ Mikor belekezdek még nagy a lelkesedésem, aztán egyre kisebb. :$ 
11. És az utolsó. Ha valami nem köti le a figyelmem akkor az már eleve halott ügy. Egykét tantárgyal vagyok így főleg. xD :) Hiába ülök a könyvek felett órákig / na jó legtöbb ilyen esetben 2 perc alatt felhúzom magam és repül a könyv ;) / akkor sem marad meg bennem semmi. :P

Kérdések, válaszok: :)

1. Játszol valamilyen hangszeren? Ha igen min?

      Sajnos nem. :( Amin mindíg is meg akartam tanulni az zongora és gitár. De valahogy kimaradt eddig az életemből. xD

2. Mi a kedvenc könyved?

      Hú, nagyon sok van. :) Egykettő ezek közül talán a/z: Álmok tengere, A kiss in time, Élvezd a vaníliát, Az ötven árnyalat trilógia, Gyönyörű sorscsapás, A burok, Az elcserélt hercegnő... ÉS még egy kettő. :D

3. Van háziállatod?

      Van egy kutyám. :)

4. Álomváros?

      London, LA :)

5. Álmaid pasija?

     Huh. Nem tudom. xD

6. Mit hallgattál utoljára?

     Just give me a reason- Pink- Nate Ruess. :D

7. Mi ihlet az írásban?

      Fúú, nagyon sok minden. A környezetem, dolgok amik velem történtek, filmek, könyvek, egyszóvel az engem ért hatások nagy része. :D

8. Ősszel hanyadikos leszel?

      11. :) De szakmunkásvizsgám már megvan. :D Mint említettem most az érettségiért teperek. :D

9. Kedvenc blogod/blogjaid?

      Most nem igazán olvasok sok blogot. De amiket olvasok, azokat mind imádom. :) Nem tudnék választani kedvenceket. :)

10. Van kedvenc íród? 

      Egyértelműen és abszolute kedvenc az Vavyan  Fable. :) Imádom ahogy ír, és hogy új szavakat talál ki. :P :D És azt is, hogy sokan nem tudják róla, hogy valójában egy magyar írónő. :)

11. Ki a példaképed?

     Erre megint csak nem tudok válaszolni. :$ Nincs senki, akire azt tudnám mondani, hogy a példaképem lenne. :$

Ismét kérdések, válaszok: :D 

1.Magadról mintáztad a főszereplőt? Ha nem akkor honnan jött, hogyan olyan legyen?

      Huh. A főszereplőimet általában vegyesen alkotom meg. :D Vannak jellemvonásaik, amiket magamról mintázok, és vannak, amiket nem. :D Történettől, és helyzettől függ. :)

2.Hányadik osztályt kezded az ősszel?

      Erre fentebb már válaszoltam. :D

3.Miért szeretsz írni?

      Hmm. Ez egy jó kérdés, és elgondolkodtató. :) Valójában több oka is van, amiért szeretek. :D Kiélhetem mértéktelen fantáziám, egy kicsit megszabadulhatok a külvilágtól, megoszthatok valamit az emberekkel, ami jobb esetben még el is nyeri a tetszésüket. Szerintem az írást /ha valaki jól csinálja/ úgy definiálnám, hogy egy CSEPP VARÁZSLAT, ami másoknak is megadja a lehetőséget, hogy egy kicsit kiszakadjanak a szürke hétköznapokból, és egy "másik világba" kerüljenek, ahol beleélhetik magukat egy-egy szereplő karakterébe. :)

4.Mi adja az ihletet a bloghoz?

      Erre is válaszoltam már. :D De akkor leírom mégegyszer, hogy nagyon sok minden megihlet. Van, hogy csak sétálok az utcán, és a nagy gondolkodás közben ugrik be egy egy ötlet. :D Vagy zenét hallgatok és az ihlet meg. :)

5.Kedvenc könyved?

  Erre is válaszoltam. :) Ezt had ne kelljen még egyszer leírnom. :$

6.Álmaid pasija?

      Unokatesóm, osztálytársának a tesójának a haverja! :P ;D Na jó nem ám. Csak olyan jó volt leírni. :P :D De amúgy nem tudom. :D Majd ha találkozok vele akkor elmondom. ;)

7.Mi(k) a kedvenc blogod/blogjaid?

      Válaszoltam már. :P

8.Van háziállatod?

      -//-

9.Mi a legnagyobb álmod?

      Huh nem is tudom. Talán egy saját étterem?! :D

10.Mi a legutolsó dal, amit hallgattál?

     Pink- Nate Ruess- Just give me a reason. :)

11.Kik támogatnak, mikor a legmélyebb ponton vagy?

      Változó. De akiben még sose csalódtam, és aki általában ha tehette mindíg mellettem állt, az barátnőm, akivel már 6 éve osztálytársak is vagyunk. :)

Kérdéseim:

1. Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? XD 

2. Kutya vs macska?

3. Miért kezdtél bele az írásba? 

4. Mit utálsz a legjobban? 

5. Mi volt életed legnagyobb élménye?

6. Mi az ami nélkülözhetetlen lenne számodra, ha hajótörést szenvednél, és egy lakatlan szigetre kerülnél? 

7. Hogy telik a nyarad?

8. Melik sztárral találkoznál szívesen?

9. Mit olvastál, hallgattál utoljára?

10. Nyár vs tél?

11. Ha kívánhatnál valamit mit kívánnál?

Akiknek továbbküldöm:

Troublemaker, Anita Huczek, Merci

Tudom, hogy nem ér visszaküldeni, de nem olvasok más blogokat... :$ Nos ennyi lenne. :D Szóval várhatóan ma érkezik a kövi rész is. :D Csak még el kell pakolnom magam után, mielőtt belekezdek a folytatásba. :D 

Egy csepp varázslat!

És meg is hoztam az első minisztorim első fejezetét. :D Nem igazán vagyok megelégedve a teljesítményemmel, de sajnos jelenleg ezt tudom kihozni magamból. :$ Azért remélem elnyeri a tetszéseteket. :) Na de nem is tépem a számat. Jó olvasást. 
Ps: Ne feledjétek, KOMIZNI ÉR!

Első fejezet

~Úton egy új élet felé.~

Liana hercegnő

-     

-          Apám én már döntöttem. – Mosolyogtam szelíden apámra.

-          Tudom lányom…Tudom. De akkor sem akarom, hogy ekkora áldozatot hozz. – Sóhajtott fel.

-          Ez nem nagy áldozat, ha Oszcia békéjével jár. – Próbálkoztam újra felvidításával.

-          De anyáddal azt szerettük volna, ha olyas valaki lesz a férjed, akit szeretsz, s a ki viszont szeret. – Anyám említésére apám, és én is elszontyolodtunk kissé. De nem most volt itt a kesergés ideje. Elhatároztam valamit, és véghez is fogom vinni. Nincs semmi, ami eltántoríthatna.  Mégis eszembe ötlöttek anyám egykori szavai. Egy kora őszi napon, mikor a kastély mögötti tó körül sétáltunk megkérdeztem tőle, hogy Ő és apám szerelemből esküdtek e meg. Anyám azt válaszolta, hogy Ő és apa azért esküdtek meg, mert a szüleik így rendelték. Eleinte anyám próbált apám idegeire menni, és apám is hasonlóképp válaszolt csínyeire. De hát még gyerekek voltak szinte. Viszont ahogy egyre jobban megismerték egymást, egyre nagyobb lett a szerelem is, végül pedig el sem tudtak volna más párt képzelni maguknak. De ez nem mindig alakul így. Van, hogy úgy kell leélnie az embernek az életét, hogy olyas valakihez van kötve, akivel nem jönnek ki jól. És annál rosszabb sorsot el sem tud képzelni egy embernek. Éppen ezért akarják azt apámmal, hogy nekem ne kelljen ezen átesnem, és csak is olyan férfihoz adnak hozzá, akit szeretek.

-          Elnézést felség. A kocsi előállt. Minden kész az útra. – Ébresztett fel gondolataimból az egyik őr.

   -         Ha semmiképp nem tudlak jobb belátásra téríteni akkor legalább azt engedd, hogy néhány őr veled tartson. – Próbált egyezkedni apám.

-          Erre semmi szükség. Yemenna még a végén fenyegetésként fogná fel, és az veszélyeztetné a békét. – Mosolyogtam apámra ismét, talán utoljára. Most kezdtem csak valójában felfogni, hogy egy ismeretlen helyre megyek, hogy egy ismeretlen férfi oldalán éljem le az életem. Megrémített a gondolat, de nem adhattam át magam a kesergésnek, és nem mutathattam ki kétségeimet, hiszen apám nem engedne el, ha tudná mekkora csata dúl belsőmben.

-          Nagyon fogsz hiányozni lányom. Nélküled ez a hely már nem lesz ugyanaz. – Ölelt magához szorosan, majd hajamat kezdte simogatni  mint mikor még kicsi voltam, és az ország ügyei elszólították otthonunkból. Tudtam, hogy most egy darabig nem fogunk találkozni, és azt is, hogy evvel Ő is tisztában van.

-          Te is nekem apám. – Hatalmába kerített a lehangoltság, mégis mosolyt erőltettem magamra. Számomra a népem volt a legfontosabb, és bármit megtettem volna nyugalmukért. Akár még ezt is. Lehet, hogy mások szemével ez hatalmas áldozat volt, de én csak szükséges rossznak éreztem. És talán nem is lesz olyan rossz, mint számítok rá. Evvel próbáltam magam nyugtatni, de tudtam, hogy ez nem igaz. Oszcia és Yemenna ősidők óta ellenségek, és az, hogy most békeidőszak van, nem változtat azon, hogy a két nép gyűlöli egymást. Ez olyasfajta dolog, amit csak az idő fog helyrehozni, és talán végre nyugalom köszönt Lovelle szigetére.  Tudom, hogy Yemenna nem tartogat számomra békés életet, de ennyit még el kell viselnem egy magasabb cél érdekében. Végső búcsút vettem apámtól, majd legkedvesebb szolgálólányom, és egyben bizalmasom társaságában ballagtam a kocsihoz. Kétfős kíséretemet Ő, valamint a kocsis tették ki, és ez éppen elég volt. Tudtam, hogy az út Yemenna váráig nem veszélytelen, de nem engedtem, hogy apám katonai kíséretet adjon mellém, mert tartottam tőle, hogy Aram király rosszul értelmezné jelenlétüket.

-          - Minden rendben fenség? – Mosolygott rám szelíden Lydia. Hálás voltam neki, amiért vállalva a kockázatot velem tart erre az útra. Sosem tudom ezt kellőképpen visszafizetni neki.

-          Nincs semmi baj Lyd. Csak egy kicsit fáradt vagyok, ennyi az egész. – Mosolyogtam rá megnyugtatóan, majd lezártnak tekintettem a témát, és a mellettünk elsuhanó tájnak szenteltem figyelmem. Lassan elfogytak a parasztházak, és helyüket átvették a körénk magasodó fák. Gondolataimba befészkelte magát egy kérdés, ami jelenleg a legfontosabbnak bizonyult. Vajon milyen ember a herceg? Reménykedtem benne, hogy kedves, mert nem voltam benne biztos, hogy le tudnám élni az életem egy pöffeszkedő arisztokrata mellett, aki számára a legfontosabb a hatalom. Már persze ha élek addig. Kételyeim voltak avval kapcsolatban, hogy Yemenna ilyen könnyen ráállt a békére, az évtizedekig visszanyúló háborúk után. Talán csak az volt a céljuk, hogy megkaparintsanak valamit, amivel megbéklyózhatják Oszciát. Ha pedig ez igaz, akkor én önként adom a kezükbe azt, amivel a markukban tarthatják Oszciát, vagyis magamat. Megráztam a fejem, és próbáltam kiverni belőle az effajta gondolatokat. Boldognak kéne lennem, hiszen részt vehetek abban a folyamatba, ami Lovelle szigetének békéjét eredményezheti. De valahogy mégsem tudott teljesen megnyugodni a szívem.

 Különböző érzések kavarogtak bennem, amik ahelyett, hogy kioltották volna egymást, csak felnagyították a kételyeim. De nem hátrálhatok meg! Nem engedhetem meg magamnak, hogy kételkedjek döntésemben, hiszen sok múlik a következő pár napon. Nem fogok behódolni Yemenna egyik uralkodójának sem, de a feszültséget sem akarom szítani. Az izgalom így is pattanásig feszülté tette az embereket, függetlenül attól, hogy Yemenna, vagy Oszcia az otthonuk. Mindenki várakozással telve figyelte az eseményeket, és reménykedtek benne, hogy nem egy újabb csata lesz a végkimenetel.Mire gondolataimból feleszméltem már messze jártunk Oszcia várától, és az eget is aranysárgára színezte a lemenő nap. Kerestünk hát egy alkalmas helyet, ahol az éjszakát tölthetjük. Egy út menti kis falu fogadójában szálltunk meg. Össze sem lehetett hasonlítani a vár luxusával, de igényeim se voltak sose nagyok. Örültem, hogy fedél van a fejem fölött. Míg a kocsis a lovakat és a csomagokat rendezte, addig én és Lydia elfoglaltuk közös szobánkat. Hihetetlenül fáradtnak éreztem magam, ezért míg Lyd a fürdővizemet készítette, addig elnyúltam a kényelmetlen ágyon. Semmi másra nem vágytam, csak hogy végre aludhassak egy keveset. Miután Lydia elkészült a fürdőmmel, leküldtem ,hogy egyen valamit. Eleinte ellenkezett, de aztán belátta, hogy most nem érdemes velem vitatkoznia. Ő volt az egyetlen ember, aki őszintén el merte nekem mondani a véleményét. És ezért szintén hálás voltam neki. Néha már egészen úgy éreztem, hogy a barátnőmnek nevezhetem. A ruháimat levéve ültem bele a kádba, és hagytam ,hogy a meleg víz ellazítson egy kicsit. Gondolataim akaratlanul is visszakalandoztak a herceg felé. Vajon jóképű? Bár nem létfontosságú, hogy az legyen, de azért nem is hátrány, ha az. Szemeim előtt megjelent egy markáns férfi. Miért fantáziálok valakiről, akit nem is ismerek, és  egész eddig az ellenségem volt? Megráztam a fejem, majd úgy döntöttem elég volt a fürdőzésből. Miután megszárítkoztam és felvettem a hálóruhámat is Lyd is visszatért egy tányér étellel. Lerakta elém, de nem igazán éreztem úgy, hogy egy falatot is magamba tudnék tuszkolni. 

- Fenség, mi nyomja a szívét? - Kérdezte kedvesen.

- Semmi Lyd, csak megrémít a gondolat, hogy Yemenna földjére lépek. - Válaszoltam. Arcom gondterheltséget tükrözhetett, mert Lydia szemeit ráncolva parancsolt ágyba. Eleget téve kérésének feküdtem le, majd rám terítette a takarót, és Ő is nyugovóra tért. Nem igazán akart álom jönni a szememre, és ez most nagyon nem hiányzott. Reggel korán indulunk tovább, és pihennem kell. De a fejemben kergetőző gondolatok nem hagyták, hogy álomba merüljek.Végül mégis sikerült ellazulnom annyira, hogy elszenderüljek. Egy álom képei jelentek meg fejembe. Egy álomé, ami kiskoromból túlságosan is ismerős volt. Akkoriban sokszor álmodtam ugyanezt. Annyi változott csupán, hogy már nem az a kislány nevetett rám, aki egykor voltam, hanem a mostani önmagam. Hófehér ruhám úgy simult rám, mintha a részem lenne, mintha második bőrt növesztettem volna. Hajam koromfekete volt, és a lágy szellő hatására bőrömet csiklandozva omlott vállamra.
Egy hatalmas fákkal szegélyezett úton álltam, és vártam. Vártam valamire, amiről fogalmam sem volt, hogy valójában micsoda is. Míg egy helyben álltam, a fák rózsaszín virágaiban gyönyörködtem, amik beborították az egész utat, egyfajta sziromszőnyeget hozva létre. Egy kisfiú kacaja hasított a csendbe, aki fel is tűnt az út végén velem szemben. Ahogy egyre közeledett felém úgy lett egyre idősebb, és egyre halványabb is. Mire elém ért volna teljesen szertefoszlott alakja, én pedig kétségbeesetten kezdtem forgolódni, hogy megtaláljam hová tűnt. Feladva a reményt, hogy újra a nyomára bukkanok rogytam le a földre, majd arcomat kezembe temetve kezdtem el zokogni. Eltűnése hiányérzetet keltett bennem. Bár nem tudtam, hogy ki Ő, mégis azt akartam, hogy itt legyen velem. Hogy öleljen magához, és soha többé ne engedjen el. Kiáltás zavarta meg gondolataim. A sírásról megfeledkezve ugrottam fel, majd eszeveszett tempóban a hang irányába rohantam. Tudtam, hogy Ő az, ahogy azt is, hogy bajban van. Remegő szívvel próbáltam megtalálni, de az erdő zajai hirtelen felhangosodtak, én pedig teljesen elvesztettem tájékozódási képességem. Mintha körbe körbe futkostam volna. Végül egy kis tisztáson kötöttem ki. Körbeforogva próbáltam valamit keresni, ami a nyomára vezet. Sajnos túl későn találtam meg azt a valamit. A tisztást kettészelő folyó partján ott állt Ő. Arcát nem láttam, csak a rajta keresztülfutó fesztelen mosolyt, ami engem is jókedvre derített. Aztán a semmiből feltűnt előtte egy női alak. Egy túlságosan is ismerős alak. Ez már rég nem az az álom volt, amit régen is álmodni szoktam. Sokkal valóságosabb, és sokkal hátborzongatóbb volt annál. Lydia elé lépett, majd fejét felém fordította, és egy ártatlan mosoly után ajkaira tapasztotta sajátjait. Szívembe éles fájdalom hasított. Mintha épp most döftek volna bele egy tőrt, amit jól meg is forgattak. Ő próbált ellenkezni, de meglepő módon Lyd erősebbnek bizonyult, és nem hagyta menekülni. Arca falfehér lett, mintha épp az életet szívnák ki belőle. "Ne!" Kiáltottam, de hasztalan. Hangom nem ért el hozzájuk, s ha el is ért, nem vették figyelembe. Lydia végül elszakadt tőle. Viszont megnyugodni nem volt időm. A következő pillanatban Ő élettelenül esett össze. Úgy éreztem a talaj kicsúszik talpam alól, és a levegő is megszűnik körülöttem. Fuldokolva próbáltam hozzá szaladni, de ahelyett, hogy közelebb értem volna, csak egyre távolodtam tőle. 

Lábam megremegett, végül teljesen felmondta a szolgálatot, és erőtlenül rogytam a földre. "Ne...Ne...Kérlek ne..." Kántáltam magamban, de ez sem változtatott semmin. Ő ott feküdt a földön élettelenül, messze tőlem. Lydia lenézően pillantott először élettelen arcára, majd rám, végül egy gonosz kacaj tört fel torkából, ami betöltötte a fülem, a tüdőm, és egész bensőm. Néma, hangtalan zokogásba kezdtem, miközben újra megpróbáltam közelebb menni hozz. De ismét nem jártam sikerrel. Egy kiálló gyökérben megbotlottam, és térdre hullva adtam fel minden reményt. Csak azt kívántam, bárcsak én is meghalnék. Akkor talán újra vele lehetnék, és nem fojtogatna hiánya. 

- Nem muszály így történnie. - Szólalt meg valaki mögöttem. Hangja ismeretlenül csengett, amitől összerezzentem. - Nem kell, hogy ez történjen. - Szólalt meg ismét, majd mellém lépett. Ijedten próbáltam arrébb húzódni, de idősödő férfi minden mozdulatom követte.

- Ki vagy Te?- Kérdeztem, miközben arcát fürkészve próbáltam rájönni szándékaira.

-Helytelen kérdés. Fontosabb, hogy Ön ki. - Mosolyodott el szelíden, majd kezét nyújtva állított talpra. 

- Leana hercegnő vagyok Oszciából. - Nem tudom miért, de feltétlenül megbíztam benne. Mintha régi ismerős lenne, pedig biztos voltam benne, hogy sose találkoztam még vele. 

- Valóban ennyi lenne csupán? - Kérdezi, miközben elmerengve a túlparton kacagó Lydia felé pillant. Legyint egyet, mire a semmiből jégkék madarak tűnnek elő, és Lydiára rontanak. Szárnyaik tűhegyes tollaival felsértik bőrét, és a feléjük küldött tűzcsóvákkal mit sem törődve rohamozzák tovább a kétségbe esett lányt.

- Lenne értelme többnek tartanom magam, mint ami vagyok? - Válaszoltam kérdésére kérdéssel.

- Valóban csak annyi lenne, mint amennyinek tartja magát? - Kérdezett vissza, majd szemöldökét felhúzva szakította el tekintetét a túlparton viaskodóktól, hogy ismét nekem szentelje figyelmét. Most én fordítottam tekintetem a túlpart felé. Nem tudtam milyen választ vár kérdésére. Mégis minek kéne tartanom magam, ha nem annak, aki vagyok?

- Nem tudod megmenteni Őt? - Kérdeztem, miközben élettelen testét figyeltem. Tudom, hogy nem válaszoltam kérdésére, de nem is tudtam volna mit. Az idegen jelenléte hatással volt rám, és nem hagyta, hogy ismét elkeseredjek a történtek miatt, de szívem így is sajgott a hiányától.

- Őt csak Ön mentheti meg. - Válaszolta ismét sejtelmesen. Annyira nagy kérés lenne, ha végre érthetően válaszolna? Egyre jobban összezavart, és ez nem segített jelenlegi állapotomon. 

- Mégis hogy menthetném meg, ha azt sem tudom, hogy ki Ő? - Kérdeztem elkeseredetten. Lydia még mindíg kitartóan küzdött a jégmadarakkal, de már kezdett elfogyni az ereje. Az ismeretlen ismét meglendítette karját, mire a madarak lángra gyúlva lettek semmivé, majd helyüket átvették a furcsa farkasszerű lények. Testük mintha vízből lett volna, sziluettjüket mégis lángok szegélyezték. Amint megjelentek a vergődő lányra támadtak, és tovább fojtatták azt, amit a jégmadarak elkezdtek.

- Amint elérkezik az ideje rá fog jönni, hogy ki Ő. - Mosolyodott el kedvesen.

- Te tudod igaz? - Kérdeztem rá. Biztos voltam benne, hogy tudja, de abban is, hogy nem fogja elmondani, csak egy újabb sejtelmes választ ad.

- Persze, hogy tudom. És a szíve mélyén Ön is. - Kacagott fel, majd csettintett egyet, mire a túloldalon elterülő élettelen test szerte foszlott. Ismét kétségbeesés kerített hatalmába, mert bár meghalt, mégis legalább a közelemben volt. 

- Ne... - Suttogtam halkan. 

- Nem kell izgulnod fenség. Ez csak egy álom. A valóságban még megmentheted. - Hajolt meg az idegen, majd lomha léptekkel távolodni kezdett. Tekintetem a lényekre esett, akik épp széttépték Lydia élettelen testét. A hányinger kerülgetett, mégsem tudtam elszakítani szemeim a mesés lényekről. Külsejük tekintélyt parancsoló volt, és sugárzott belőlük a nyers erő és az elegancia. Dolguk végeztével kecsesen a levegőbe emelkedtek, és a távolodó idegen nyomába eredtek.

- Várj. - Kiabáltam utána. Ő megtorpanva fordult vissza felém, majd mielőtt feltehettem volna kérdésem már válaszolt is rá a maga szokásos sejtelmes módján.

- Mindent a maga idejében fenség. Hamarosan megtudja ki vagyok, és azt is, hogy Ő ki. - Mosolygott még rám egy utolsót, majd végleg eltűnt szemeim elől magamra hagyva.

Levegő után kapkodva ébredtem. "Csak egy álom...Ez csak egy álom volt." Próbáltam nyugtatni magam nem sok sikerrel. Annyira valóságos volt, de ez csak egy álom. Semmi több. Lydiára pillantottam, aki alig pár méterre aludt tőlem. Pont Ő árulna el? Ő, aki már kiskorom óta mellettem van? Akivel szinte együtt nőttünk fel? Ez abszurd. Lenyugtatva magam hajtottam ismét álomra a fejem. Nem tartott kis ideig, de végül újra el tudtam aludni, édes öntudatlanságba süllyesztve tudatom.

Reggel korán indultunk tovább. Míg a kocsis a lovakat intézte, addig én Lydia segítségével felöltöztem, és a hajamat is megcsinálta. A szokásos kontyot varázsolta fejem tetejére szokásos ügyességével. Valóban Ő akarna elárulni? Az ki van zárva. Feltétel nélkül megbízok benne. Döntöttem el magamban. Pedig ha tudtam volna, hogy milyen kalandokban lesz még részem, mielőtt a kastélyba érek, és azután...

Blaise herceg.

A szokásos reggeli edzésen vettem részt, de valahogy nem ment az összpontosítás. Egyfolytában találatot kaptam, és ha ez most egy csata lenne, már rég alulról szagolnám az ibolyát. 

- Minden rendben fenség? Egy kicsit szétszórt ma. - Jegyezte meg Allan, miközben a következő támadását sem sikerült kivédenem.

Hogy? - Kérdeztem vissza.

- Csak megemlítettem, hogy nem koncentrál. - Rándította meg a vállát, majd újra támadásba lendült. Bár mostmár próbáltam a feladatomra koncentrálni, mégsem sikerült kivédenem. Pedig sose győzött még ellenem, és az is ritka volt, hogy egyáltalán eltalál. - Bár megértem, hogy szétszórt. Kíváncsi már a hercegnőre igaz? - Mosolyodott el Allan. 

- Ne idegesíts még Te is. - Fújtattam egyet, majd kardomat ledobva indultam el a szobám felé, hogy átöltözzek. 

- Miért húzta fel magát? Talán nem volt igazam? - Követett végig a folyosón Allan vidáman nevetgélve. Tudtam, hogy csak viccelődik velem. Mindíg ezt tette. Bár a legtöbbször úgy tettem, mintha idegesítene, valójában nagyon hálás voltam neki érte. És ezt Ő is tudta. Ez az, ami mozgásban tartott már évek óta. A háború...a folyamatos hatalmi harc már rég elvette volna az életkedvemet, is, ha Allan nem lett volna mellettem kiskorunk óta. Jobban ismert, mint a saját családom, sőt, talán még saját magamnál is. És abban is igaza volt, hogy nyugtalanít a hercegnő érkezése. Lelkem legmélyén már felkészültem a legrosszabbra is, miszerint egy kiállhatatlan, elkényeztetett fruska lesz, aki számára a külsője a legfontosabb, holott úgy néz ki, mint egy girhes ló.

- Hagyjuk ezt a témát kérlek. - Sóhajtottam fel.

- Azt hallottam, hogy a hercegnő gyönyörű, és kedves. Úgyhogy nincs miért aggódnia. - Veregetett vállba Allan. 

- Néha elgondolkodom, hogy barátnak, vagy inkább hírforrásnak nevezzelek e. - Nevettem fel napok óta először önfeledten. Allan büszkén kihúzta magát, majd úgy lépdelt el szorgoskodó szolgálók mellett, mintha épp most kapta volna meg a lovagi rangot. 

- Miért ne lehetnék mind a kettő egyben? - Kérdezi.

- Mert a híreid nagy része megbízhatatlan.

- Nos...Én csak továbbadom amit hallok. - Mosolyodik el ártatlanul, majd belesúg valamit az egyik szolgáló lány fülébe, aki pirulva elrohan.

- Sosem jutott még eszedbe, hogy végre megállapodj egy nő mellett? - Kérdezem tőle elgondolkodva. Valójában néha irigylem a fesztelen viselkedése miatt. Azt tehet amit csak akar, persze /legtöbbször/ a törvény keretein belül. Nekem ez sose adatott meg. Mindig csak azt tehettem, amit apám akart, hogy tegyek. 

- Éppen elég nagy megrázkódtatás számomra, hogy Ön arra készül. - Szörnyülködés ül ki arcára, de nem birja sokáig tartani magát. Vidám, és önfeledt nevetése betölti az egész folyosót, és minden szemet ránk szegez. Jó kedve engem is mosolygásra késztet. A út további részét a szobámig aránylag csendben tesszük meg. Már majdnem elértük az ajtót, mikor ismét megtörte a csendet.

- Látom, hogy nyomasztja a dolog. - Hangja a megszokottnál jóval komolyabban cseng, ami megdöbbent. Ritkán látom ennyire fenőttesnek. Legtöbbször olyan, mint egy komisz kisgyerek.

- Nem erről van szó. Hozzászoktam már, hogy mások irányítják az életem, és ez az eset sem tér el a többitől. Csak... - Nem tudtam befejezni a mondandóm, hiszen nem tudtam hogy fejezhetném ki magam. Allan mégis értette, hogy mire gondolok. 

- Hozzákötni az életünket egy ismeretlenhez...nem lehet könnyű dolog... - Karjait összekulcsolta feje felett, majd így lépkedett tovább mellettem. - Csak abban reménykedhet, hogy kivételesen megbízható a hírem. - Mosolyodik el ismét, visszatérve önmagához. - Mégis csak jobb egy szép ismeretlent elvenni, mint egy csúnyát. - Nevet fel. Tudom, hogy megint csak cukkol, de mégsem sikerül elérnie, hogy teljesen felviduljak. Próbálom elhitetni magammal, hogy az egészet a népemért teszem, de legbelül tudom, hogy csakis azért, mert apám megparancsolta. 

- Nos...Ha ennyire foglalkoztatja, akkor eléjük mehetnék, hogy felmérjem a terepet. Ha a saját szememmel látnám, annál biztosabb hírforrást el sem tudok képzelni. - Mondja elgondolkodva. Tudom ,hogy ezt csak értem teszi, de nem kérhetek tőle ilyent. Kiskorom óta mellettem van, és ha erre kérném, akkor úgy érezném, mintha önző céljaimra használnám fel hűségét, és barátságát. - Ne gondolja úgy, hogy kihasználna, ha megkérne rá. - Mondja, mintha fejemben olvasott volna az imént. Tényleg jobban ismer engem, mint bárki más. - Sokmindent köszönhetek önnek. Én csak viszonozni akarom egy kis részét.

- Inkább nekem kéne hálásnak lennem, amiért egy ilyen embert sodort mellém az élet. - Válaszolok neki elgondolkodva. Bár fesztelen viselkedése sokszor bajba sodorta, a szíve mindig is a helyén volt és mindig számíthattam rá, ha kellett.  

- Valójában én is kíváncsi vagyok rá. - Mondja, majd gondolataiba temetkezik, és meg sem szólal, míg el nem érjük az ajtót. - Szóval... Hogy döntött? - Kérdezi amint elérjük szobámat. 

- Nem kérhetlek ilyenre, de hogy szabadidődben mit csinálsz, azt sem szabhatom meg. - Válaszolom neki nemtörődömséget színlelve. 

- Nos értem. - Mosolyodik el. - Akkor most azonnal indulok is. - Hajol meg előttem, majd visszafelé indul. Sóhajtva lépek szobámba. Tudtam, hogy akár mit is mondok elmegy, így nem is láttam értelmét a vitának. Ezenfelül valójában engem is érdekelt, hogy hogy is néz ki a hercegnő...

Nos ez lett volna az első rész. :) Remélem elnyeri majd a tetszésetek. ;) :D